Két magyarországi és egy ősbemutatóval kezdődött szerdán a Magyar Rádió hatrészes kortárszenei hangversenysorozata. A Rádiózenekart Hamar Zsolt megbetegedése miatt Tihanyi László vezényelte, aki szűk három nappal a koncert előtt vállalta a bravúros beugrást.

A zenekari tagok felálltak, kollegiálisan kezet fogtak egymással, majd szép lassan elhagyták a termet. A közönség azonban csak nem akarta abbahagyni a tapsot, úgyhogy végül a színpadon egyedüliként maradt operatőrrel fogott kezet Sir Simon Rattle, mikor utoljára jött ki meghajolni. Eképpen ért véget a Berlini Filharmonikus Zenekar vasárnap délelőtti hangversenye az Operaházban.

Kedves Olvasó, kérem, helyezze most magát kényelembe, és gondolkozzon el egy pillanatra: milyen zene jut eszébe a csendről? A paradoxnak tűnő kérdést azért teszem fel, mert nemrég egy egész operát láttam e tárgykörben. Szerzője, Huszár Lajos a mai magyar komponisták középnemzedékébe tartozik. A csend című kétfelvonásosát április 22-én – bő két hónappal a szegedi ősbemutató után – a fővárosi közönség is megtekinthette a Nemzeti Színházban.

A Jenufa tavalyi bemutatója óta az Operaház talán legnagyobb vállalkozása Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth-jének színpadra állítása. Nemcsak azért, mert a huszadik század első felének e két jelentős operája most szólalt meg először Magyarországon, hanem azért is, mert mindkét előadás az utóbbi évek legértékesebb dalszínházi produkciói közé tartozik. Sosztakovics művének budapesti premierjére március 12-én került sor; magam a második, szerdai előadást láttam.

Sok mindenre jók a lemezek. Zeneszerzőket, műveket lehet általuk megismerni. Nagy előadókat lehet a segítségükkel tanulmányozni, vagy kivételes koncertélményeket feleleveníteni. Gyűjteni is lehet őket. Ha azonban „csupán” kellemes időtöltésként, kikapcsolódásként tennénk be a korongot a lejátszóba – nos, ez esetben lehet, hogy csalódunk Wilhelm Furtwängler és az Északnémet Rádió Szimfonikus Zenekarának tavaly újból kiadott Brahms-felvételét hallgatva.

Elsötétül a terem, csak a színpadon álló zongorát világítja meg néhány lámpa. A sárgás fény barátságos, bensőséges hangulatot áraszt. Besiet egy feketébe öltözött fiatalember, röviden meghajol, leül a hangszerhez. És ekkor valami fantasztikus dolog veszi kezdetét.

Szombaton került sor Az álarcosbál 1998-ban bemutatott eredeti („svéd”) változatának felújítására az Erkel Színházban. Ismeretes, hogy az Eugène Scribe darabjából készült librettót – elsősorban a nyíltszíni királygyilkosság miatt – annak idején a cenzúra elutasította, ezért Verdi és szövegírója, Antonio Somma a 17. század végi Amerikába helyezte át a cselekményt – így lett III. Gusztáv svéd királyból Richard, Boston kormányzója.

A kamarazene aranykorát idézte a Sforzato-Kör péntek esti hangversenye. Úgy éreztem magam a Nádor-teremben, mintha kedves ismerősök körébe érkeztem volna, ahol éppen házimuzsikával múlatják az időt. Ez a közvetlen, szinte családias hangulat egyáltalán nem állt ellentétben azzal, hogy nem műkedvelők, hanem kiváló profi muzsikusok játszottak – igaz, nem a hivatásosok unott rutinjával, de a műkedvelők lelkesültségével és szeretetével.