Händel bizonyára elégedetten nyugtázta fentről, mekkora sikert aratott Therodora-jának magyarországi premierje vasárnap este a Zeneakadémián. Az 1750-ben, Londonban bemutatott oratórium a komponista életében ugyanis egyáltalán nem számított népszerűnek, noha jó néhány kortárs – maga a zeneszerző is – tisztában volt a mű kimagasló értékeivel. Händel egyszer például egyenesen úgy nyilatkozott, hogy a Theodora második felvonásának zárókórusát tartja élete legsikerültebb művének.

„Sir Peter Maxwell Davies korunk legjelentősebb zeneszerzőinek egyike. Hatalmas életműve zenei nyelvezet tekintetében és műfajilag is sokrétű. Műveit rendszeresen játsszák szerte a világon, zenéje rendkívül népszerű” – tájékozat a műsorfüzet. Nem csoda, ha ilyen beharangozás után „minden jóra” felkészülve mentem el a Budapesti Őszi Fesztivál záró koncertjére, melyen a hetven éves zeneszerző „életművének négy legjellegzetesebb és legismertebb” zenekari művét vezényelte.

Ahogy már megszokhattuk, általában szokatlan helyszíneken zajlanak a Budapesti Őszi Fesztivál rendezvényei. Csütörtökön például a gyönyörűen felújított Uránia Filmszínházban került sor az UMZE Kamaraegyüttes Ligeti György és holland zeneszerzők műveiből összeállított koncertjére Reinbert de Leeuw vezényletével.

Kottáját, hangfelvételét hiába kerestem a koncert előtt – Magyarországon egyik sem elérhető. Pedig nem kortárs muzsikáról és egyáltalán nem jelentéktelen szerző művéről van szó. Dohnányi Ernő – többek véleménye szerint – főműve, a Cantus vitae az 1941-es operaházi bemutató óta most hangzott fel először hazánkban!

Vajon gondolt-e arra Bartók Béla, hogy egyszer az az idő is eljön, hogy egy belga kórus a szlovák népi dallamokra épülő Falun című művét és a magyar népi szövegekre írt Egynemű karait eredeti nyelven énekli a Zeneakadémián? Akárhogy is, ennek lehettünk fültanúi a hétvégén, a Budapesti Fesztiválzenekar és a Collegium Vocale Gent hangversenyén – mintha az egész koncert a sokat idézett bartóki gondolatot, „a népek testvérré válásának eszméjét” demonstrálta volna.

Kárpáti János Bartók-analitika című tanulmánykötete nemrég jelent meg a Rózsavölgyi és Társa cég gondozásában. A szerző több mint negyven Bartókkal kapcsolatos tanulmányából, cikkéből és előadásából válogatta ki a könyvben szereplő tizenötöt, melyek közül a legkorábbi 1962-es keltezésű, a legfrissebb pedig e kötetben lát először napvilágot.

Intim hangulatú kamaraestre került sor a fertődi Esterházy-kastély gyengén megvilágított zenetermében, ahol a Jaap Schröder vezette Skálholt-vonósnégyes játszott egy Boccherini- és két korai Haydn-kvartettet. A korabeli hangszereken játszó együttes neve egy izlandi városkát takar, lévén, hogy a vonósnégyes háromnegyed része az északi országból való: a belső szólamokat két hölgy, Rut Ingolfsdóttir és Svava Bernhardsdóttir, a cselló szólamát egy fiatalember, Sigurdur Halldorsson játssza.

A címként idézett mondat állítólag Mária Teréziától származik, aki pontosan 231 évvel előttem, 1773. szeptember 1-jén tekintette meg Eszterházán Haydn L’infedeltà delusa (Aki hűtlen, pórul jár) című vígoperáját. Sajnos az eszterházai operaház ma már nem áll (bár újjáépítését tervbe vették), így Haydn művét az Esterházy-kastély zenetermében, koncertszerű előadásban hallhattuk.