Úgy tűnik nekem, hogy vannak a (kortárs tánc)színháznak olyan előadói, társulatai, amelyekhez nem lehet valamifajta pátosz, valamifajta pozitívnak tartott előítélet nélkül közeledni. Erről persze "tehet" az adott előadó és/vagy társulat, ám a kritikusi elfogultság közmegegyezéses hangoztatása nagyon leszűkítheti nemcsak a befogadás, hanem akár az alkotás kereteit is.

Gondolom, senkit nem lep meg az a megállapítás, hogy a meséknek van egy pszichológiai olvasata, hogy a mese azért (is) lehet kitüntetett a műfajok között, mert nagyon szépen végigkísérhető akár az egyes ember életében is, hogy egy-egy alaptörténet értelme, jelentése hogyan módosul, változik a felnőtté válás során. Számos könyv foglalkozik azzal, hogy milyen alapmintázatok, érzelmi-indulati elfojtások, tudatalatti tartalmak személyesülnek meg a mesefigurákban, illetve vetülnek ki archetipikus helyzetekbe.

A kortárs tánc kifejezés ápol és eltakar. Annyira tág a fogalom, hogy szinte minden belefér. S ez a szabadság egyfelől roppant vonzó, másfelől a "virágozzék minden virág" demokratikus elve felvetheti annak a kérdését, hogy akkor bármit fel lehet-e tenni egy színpadra kortárs tánc fedőnévvel?

Üdítő élmény és kivételes eset, ha egy kortárs táncszínpadon csak férfiak szerepelnek. Akik ráadásul úgy tűnik, magabiztosan uralják műfajukat és eszközeiket, a táncosok a testüket, a zenészek a hangszerüket. És van még egy színész is, akinek biztos azt kell csinálnia, amit csinál, de az ő jelenléte már támaszt bennem kétségeket.

"…s mily mély a sekélység…" folytatódik Kosztolányi verse, az Esti Kornél éneke. S én úgy szeretném már néha látni azt a kis sekélységet a magyar színpadokon. De általában az alkotás értelmének, a halál mibenlétének boncolgatásánál senki sem adja alább. S persze, miért is ne. Csak ha mindebben közben a lilaság és a didaxis keveredik a dilettánsnak tűnő színházi ötletekkel, akkor már kezdi zavarban érezni magát a néző.

Az utóbbi években egyre több az olyan előadás, amely a kortárs tánc múltjának legfontosabb koreográfiáit rekonstruálja. Paradox is lehet, ahogy egy ennyire élő, eleven műfaj, mint valamilyen archívumbeli tárgyakat veszi elő "ősi" koreográfiáit, s teszi ki a vitrinbe, azaz a színpadra. A múzeum-jelleget Trisha Brown korai munkáinak Trafóbeli előadásán még az is erősíthette, hogy a nézők úgy járhatták körül a táncosokat, mint egy kiállítás tárgyait.

A Sziget második napján pornyelés helyett a sarat lehetett dagasztani, de a hardcore bulizás és a kortárs művészet nemes vetélkedése tovább folytatódott. Ráadásul az éjszakában a magyar táncélet két pillérnője (őskövületet mégsem írhatok) kapott teret, Bozsik Yvett és Ladányi Andrea.

Nyilván nézőpont kérdése (mármint hogy elszánt, perverz vagy éppen lelkes), és innentől kezdve virágozzék minden virág. Amire a Szigeten kevés az esély, hiszen a földtani és légköri viszonyok a legkevésbé sem kedvezőek. Másfelől azonban nagyon is gazdag nemcsak a zenei, hanem kulturális flóra is - hogy fokozzam a képzavart, ha már a szigeti hangzavar megihletett.