Gondolom, sokan ismerik azt a fényképet, amelyen Bartók darázsi szlovák parasztok között, népdalgyűjtés közben látható. A ház fala mellett sorakozó emberek tartózkodó arccal néznek a lencsébe, és várják, hogy Bartók az ablakpárkányra állított fonográf tölcsére elé szólítsa őket. A várakozók sora egy helyen megszakad, s a fotó elkészülte után nyolcvan évvel egy leleményes grafikus erre az üres felületre montírozta rá Sebestyén Márta alakját. A képen tehát az örökhagyók között ott áll az örökös is, ugyanakkor – a szemlélőnek félig háttal – az a Bartók Béla is látható, aki az őket összekötő utat egyfelől megdöbbentően precíz lejegyzéseivel, másfelől műveivel kiépítette.

A lobbanékony Hugo Wolf egy alkalommal állítólag így jellemezte Brahms életművét: „ősi kövület, amely teljesen kívül esik az idők fő áramán.” Többé-kevésbé mindkét állítás igaz. Egyrészt kitűnő minőségű kövülettel van dolgunk, amely remekül ellenáll az ilyen-olyan áramlatokat hozó időnek, és egyáltalán nem erodálódik. Másrészt Brahms valóban különös figura a tizenkilencedik század második felének zenei világában.

Ha összeállítanánk a zenetörténet legjobb pillanatainak top 100-as listáját, azon bizonyára előkelő helyet foglalna el Haydn Teremtésének Licht-akkordja. Az őskáoszban céltalanul szerencsétlenkedő motívumok között hirtelen rendet teremtő „lézercédúr” augusztus 29-én a Dohány utcai Zsinagóga fenséges épületét ragyogta be.

„Szeretnék komponálni egy darabot kutyáknak, és megvan már hozzá a díszletem. A függöny felemelkedik egy csontról.” Tippeljen, kedves Olvasó: melyik komponistának támadhatott ez a szívmelengető, Fehérkereszt-díjra érdemes gondolata? Stravinsky… jó ötlet, bár ő inkább fiatal elefántokat tüntetett ki kegyeivel. Az ötlet- (és eb?-)gazda: Eric Satie.

Három éve a Budapesti Kórusverseny vegyeskari kategóriájának fellépőit hallgatva szívből sajnáltam a reménytelenül unalmasnak tűnő kötelező művel hősiesen küzdő énekkarokat. A sokadik hervasztó próbálkozás után a Cantemus Vegyeskar állt a színpadra. A fiatal karnagy, Szabó Soma keze alatt hihetetlen metamorfózison esett át Csemiczky Pater Nostere: az addig céltalan, tartalmatlan hangfoszlányok élettel és értelemmel teltek meg, világossá váltak az összefüggések – röviden: egy rossznak hitt darabról bebizonyosodott, hogy jó. Kevés ennél nagyobb szolgálat van, melyet előadó szerzőnek és közönségnek tehet.

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki a koncerttermek többé-kevésbé kultúráltan műélvező publikumának szabadtéri hangversenyekre telepített változatát időnként kicsit nehezen különbözteti meg egy kertmozi közönségétől. A „szabad ég alatt” költői szerkezet jelzőjét állítmánnyá alakítva és tárggyal kiegészítve máris készen áll a „mindent szabad az ég alatt” magatartásforma: a megjelentek egy része (a zavaró háttérzenével dacolva) normál hangerővel beszélget, kommentál, megcsörrenő telefonját felkapva elszáguld, iszik, rágcsál, kutyát sétáltat.

Tanult kollégám nemrég azon tűnődött egy h-moll mise-előadás kapcsán, mennyire zavaró, ha az énekes egy operahős gesztusaival tolmácsolja a szakrális szöveget. „Átélni, nem eljátszani kell” ¬¬− ez a megállapítás Bach esetében már csak azért is meggyőző, mert ha van szerző, akinek nevéhez nem asszociáljuk a színházi zenét, az Johann Sebastian. De mi a helyzet akkor, ha Verdi nyúl liturgikus textushoz, akinek majdnem egész életműve a világot jelentő deszkák, díszletek, flitteres kosztümök világához kötődik?

Szent Iván-nap táján az ember a szíve szottyán kívül Mendelssohnra is gondol, feltúrja a polcot az obligát nyitány felvételéért, hogy a tűzugrálásból hazatérve majd annak hangjaira hajthassa (remélhetőleg szamármentes) álomra fejét. Aki idén valami másra is vágyik, annak melegen ajánlom a Cherubini-Quartett két Mendelssohn-vonósnégyest (op. 44/1, 2) tartalmazó lemezét, mellyel az EMI jóvoltából egyengethetjük tizenegyesektől cakkos idegeinket.