Ha Ön, kedves Olvasó, élénk vizuális fantáziával rendelkezik, képzelje maga elé Demszky Gábort és Magyar Bálintot, frakkban. Képzeljen mögéjük egy szimfonikus zenekart, egy vegyeskart, kezükbe partitúrát. És most képzelje el, hogy e két férfiú ajkáról Mascagni Messa di Gloriájának basszus- és tenorszólója zengedez.

„Víz és folyó közt az a különbség, hogy utóbbinak van emlékezete, múltja, történelme” – írja Esterházy Péter a Hahn-Hahn grófnő pillantása – lefelé a Dunán – című „csavargóregényében”. Ha valaki ezt a megállapítást csak írói szépelgésnek találná, próbálja meg számba venni, az elmúlt száz év egy-egy periódusában hány és mely országokhoz tartozott – akár csak egy félpart vagy egy főág erejéig – a Duna. Akárhány atlaszt, lexikont nyitunk ki, szinte mindig más a szám és a névsor.

Lőn pedig, hogy Zeusz igen beleszeretett a szépséges Európéba [sic!]. Magára öltötte hát egy gyönyörű, aranyszőrű bika alakját, s a királylányt a tengeren átkelve Kréta szigetére vitte, ahol – nyilván a hókarú Héra nagy örömére – nyomban feleségül is vette. Az Európa elrablásaként ismert mítosz folytatásában az olümposzi papa és a türoszi mama frigyéből megszületett Minósz; az ő nevével fémjelzik azt a kultúrát, mely a görög és végeredményben az európai kultúra bölcsője lett.

Van egy-egy primitív módszerem, melyekkel könyveket, illetve lemezeket tesztelek saját használatra. Ha a napi BKV-túlélőkurzust a buszon-metrón-villamoson olvasott könyv segítségével úgy vészelem át, hogy közben nem húzom fel magam a bűzön, a ragacsos koszon, a tömegnyomoron (s mindezekhez képest a bérletárakon), akkor az iromány jó. Ha az egész pankrációt észre sem veszem, akkor kitűnő.

Nincs is annál kellemesebb, mint amikor az embert egy kávéházba szólítja munkaköri kötelessége. A Spinoza-ház esetében a kávé- előtag alkalmazása persze durva egyszerűsítés, hiszen a Dob utcai épület nem csak a gasztronómiai örömök, hanem kiállítások, előadások, sőt, holland nyelv- és bridzstanfolyamok lelőhelye is.

„Azt hiszem, közvetlenül vagy áttételesen, de mindannyian arra törekszünk, hogy legyen egy kis biztonságérzetünk” – olvashatjuk egy Szabó Istvánnal készített interjúban. A filmrendező szerint ez az egyik legerősebb belső motiváció, mely mindennapi cselekedeteinket és nagy döntéseinket egyaránt irányítja, s megállapításának hátteréül a huszadik századi magyar történelem sorsfordulóit idézi; nekem mégis egy tizennyolcadik században játszódó mű, Poulenc A karmeliták beszélgetései című operája kapcsán jutottak eszembe Szabó István szavai.

Tegyük a szívünkre a kezünket: a „Manila” szó hallatán emberi testekben puszta kézzel vájkáló csodadoktorokon és önkéntes keresztre feszítetteken kívül túl sok minden nem jut eszünkbe. Pedig a Fülöp-szigetek fővárosa dicsekedhet Ázsia legrégibb, majd’ négyszáz éves katolikus egyetemével, az University of Santo Tomas-szal is, melynek jó harminc főből álló kórusa Európa és Amerika számos városát érintő turnéja során Budapestet is útba ejtve a Szent Anna templomban adott koncertet május 5-én.

Úgy három éve játszották a mozik a Csocsó, avagy éljen május elseje! című filmet. Ötvenes évek, Sztálinváros, pogácsával és tablettás borral súlyosbított ünnepi délután, melynek egy pontján a párttitkár elvtárs imígyen szól a ránézésre enyhén osztályidegennek tűnő, élemedett hölgyhöz: „És most felkérem a dizőz elvtársnőt, tartsa meg a művészetét.”