Amikor április 22-én este átvettem a japán Orchestra Ensemble Kanazawa zeneakadémiai koncertjére szóló belépőt, a jegy mellé nagy kupac látványos reklámanyagot is kaptam: az 1988-ban Hiroyuki Iwaki által alapított, főleg klasszikus, romantikus és kortárs műveket játszó zenekar történetének leírását, a tagok névsorát (ideértve az ügyvezető igazgatót, a négy darab menedzsert, a saját könyvtárost és orvost is), felvételeik listáját, a zenekar most induló, 2004-es European Tour-jának programját, valamint Ishikawa tartomány és fővárosa, Kanazawa pazar minőségű prospektusát és térképét.

Kis hazánk áprilishoz méltatlan, gusztustalanul esős idővel fogadta az Ernő nevű nagypapával dicsekedhető (bár a nevezett őst állítólag inkább lenéző) Christoph von Dohnányit és a Philharmonia Orchestra Londont 13-án este. Jó főnököm indítványozta is, hogy az Arvo Pärt Fratres című kompozícióját, Prokofjev Klasszikus szimfóniáját és Mahler I. szimfóniáját tartalmazó programba vegyék fel Bartók Kicsit ázottan című művét is.

Arvo Pärt üldöz engem. Az elmúlt egy hét során többször találkoztam a műveivel, mint eddigi életem során összesen, így már meg sem lepődtem, amikor az ELTE Bartók Béla Énekkarának és Egyetemi Koncertzenekarának április 3-i koncertjén – amelyre Gyöngyösi Levente új művének kedvéért mentem el – Johann Sebastian Bach és az ifjú magyar komponista nevének előkelő társaságában az észt szerzőt is felfedeztem a műsorban.

Utána kellene nézni egyszer, kinek támadt a ködös múltban az az eszement ötlete, hogy egy koncerten a művészeknek szánt köszönetét és elismerését tenyere hangos összecsapkodásával tolmácsolja. Ez az elképesztően ronda, közmegegyezéssel keltett zaj jól megfér mondjuk a Rákóczi-indulóval, de vannak hangversenyek, amelyek végén azt kívánom, bár ne áldoznánk fel a konvenció oltárán azt a különleges minőségű csöndet, ami csak különleges minőségű előadásokat követően marad – szinte tapinthatóan – a teremben.

Nem tudom, a kedves Olvasó hogy van vele, de én főzés közben majdnem mindig a Kossuthot hallgatom. E házirendet csak akkor szegem meg, ha a vasárnap délelőtt tíz óra talál a konyhában – ekkor kezdődik ugyanis az aktuális mise- vagy istentisztelet-közvetítés. Hogy a tízes hírek után automatikusan csavarom odébb a gombot, az nem valami megátalkodott antiklerikális magatartás következménye, csak valahogy illetlennek tűnik, hogy rántáskeverés közben legyek tanúja egy olyan eseménynek, amelynek során a liturgia résztvevői a természetfelettivel keresnek kapcsolatot.

Karácsony táján a Media Markt egyik huszonéves alkalmazottja épp a házhoz szállított tévét pakolta le a nappaliban, amikor a könyvespolcomon álló fényképre esett a tekintete. „Az ott ugye Esterházy Péter?” – kérdezte. Ne vonjunk le ebből messzemenő következtetéseket, de talán valami ilyesmit hívhatnak ismertségnek (netán népszerűségnek.)

Mutasd a borítód, megmondom, ki vagy – jó, túlzás. Mégis, Daniel Hope hegedűművész friss felvételének vizsgálgatásakor adjuk most az elsőbbséget a szemnek. A fedlapon: talányosan mosolygó művészarc. A hátsó borítón a high-tech hokedlin ülő maestro épp a levegőbe dobja gyönyörű hangszerét. A szemlélő tekintete (ha a látványtól nem kapott infarktust) Daniel Hope nyitott tenyereire fókuszál, melyek az ég felé fordítva várják, hogy a hegedű visszahuppanjon – remélhetőleg beléjük.

Aki a meteorológiai tavasz első napján este hét előtt benézett a Zeneakadémia nagytermébe, öt embert láthatott különféle foglalatosságokba merülten. Egyikük a színpadon elhelyezett székek közötti távolságot igyekezett nanométernyi pontossággal beállítani. Hárman a pódium közepére szánt virágdíszt készítették: a baloldalon álló adogatta, a középső tűzte a szálakat, a harmadik pedig kritikus szemmel pásztázta a csokrot, s itt-ott finom igazításokat javasolt.