Klasszikus

„… a kamarazenélés mindig öröm volt…”

2004.10.25. 00:00
Ajánlom
Rolla János hegedűművész, aki huszonöt esztendeje a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertmestere, nemrég ünnepelte 60. születésnapját. Ez alkalomból köszöntötték őt művésztársai, köztük az ELTE Egyetemi Koncertzenekara is az Óbudai Társaskörben. Itt beszélgetett vele Mesterházi Gábor.

- Hogy alakult ki az együttműködés egy amatőr együttessel, az ELTE zenekarával?

- Az ELTE egy régi „szerelem”. Egy kamarazenekari fesztivállal kezdődött, ahol zsűritagként voltam jelen. Mindig szerettem az ilyen amatőr társulatokat. Valahol magunkra ismerek abból a korból, amikor lobogott a hajunk, és ahol értük, húztuk. És ennek megvolt a maga szépsége, az eredménye is. Ennek van igazán értelme, nem a kényszerből való zenélésnek, valamint ez a biztosítéka annak, hogy lesznek, akik meghallgatják, amit mi játszunk.

- Vannak még ilyen lelkes, amatőr együttesek?

- Mindenki rohan a saját lehetőségei után, így egyre kevesebb az az idő, amit az ember a hobbijának szentelhet. Pedig nem hiszem, hogy van még egy olyan kikapcsolódási forma, mint a zene. Hiszen a mozi, a színház eseményeket láttat, sokkal konkrétabb a muzsikánál, ami épp ezektől szabadíthat meg: fel tudja oldani a stresszes állapotokat. Fontos volna, hogy minél többen éljenek ezzel a „gyógymóddal”.

- Mi a helyzet profi szinten? A Liszt Ferenc Kamarazenekar jól láthatóan sokat fiatalodott.

- Van utánpótlás, de mi nem csak szakmailag, hanem emberileg is nagyon megválogatjuk, hogy kikkel szeretnénk együtt dolgozni. Szakmailag kitűnően felkészült fiatalok vannak, sokkal tökéletesebbek, mint amilyenek a mi időnkben voltak; manapság futószalagon gyártják a profikat. De egy seprűnyelet is meg lehet tanítani hegedülni – ám ez csak egy része a követelménynek. Az együttesben való játék, a csapatmunka nem szenvedhet kárt. Azért éltük túl ezt a negyven évet, mert hihetetlenül jó volt az emberanyag. Ez még a szakmai részen is átsegíti a zenészeket. Itt az egyéni ambíciókat bizonyos értelemben háttérbe kell szorítani. Egy szólamot könnyen szét lehet verni, ha a játékos nem veszi figyelembe, ki ül mellette – olyan ez, mint amikor a kiváló csatár nem adja le a labdát, s végül elveszik tőle. A lécet olyan magasra lehet feltenni, hogy mindenki át tudja vinni. Ha valaki erre nem képes, legyen szólista – ez a pálya másik oldala.

- Önben megvannak a szólistaambíciók?

- Mindenki így kezdi. Mi is azzal dicsekedtünk konzis korunkban, hogy milyen tempóban tudjuk lejátszani a Paganini-etűdöket. A kamarazene-oktatásnak egész másfajta pszichológiája volt: ismerősök között vagyok, a másikért dolgozom – a közösségi szellem mozgatja az egészet. Én nem nagyon szerettem négyszemközt maradni a hangszeremmel, de a kamarazenélés mindig öröm volt számomra. Ma is nehezebben megy, amikor az íróasztalmunka jön, és elő kell venni a partitúrát. Az az igazi, amikor együtt dolgozhatunk. Kamarazenélésben kipróbáltam mindenfélét, trióztunk Schiff Andrással és Banda Edével, vonósnégyesben is játszottam elég sokat. Most a Kamarazenekarral tartunk ott, hogy nem csak olyat játszunk, amit eleve nekünk írtak, hanem például – Mahlerhez hasonlóan – megpróbálunk vonósnégyeseket áttenni kamarazenekarra. Belekóstolunk Schubert Vonósötösébe, hogy egyáltalán megszólal-e a darab.

- Ez fordítva is igaz, Vashegyiék például szólamonként egy-két zenésszel adják elő Eszterházán a Haydn-szimfóniákat.

- Nézze meg a fertődi kastély tükörtermét! Mi számos lemezfelvételt készítettünk ott, de most hallgatóként tapasztaltam: közönséggel együtt egy zenekarnak ez a terem sok. Annyian kell játszani, ahányan beférnek. Bartók Zenéjét is kevesen hallották még kamarazenekarral, pedig ugyanúgy a Bázeli Kamarazenekarnak készült, mint a Divertimento. Amikor annak idején a felvételre készültünk, felhívtam Dorátit. Azt mondta: „Én ezt nagyzenekarral szoktam, nem lesz hamis?”. Fantasztikus zenész és pedagógus volt, de el sem tudta képzelni. Aztán megtanultuk karmester nélkül. A koncerttermek nagysága, a bevétel csábító ereje elvitte a világot a nagyzenekarok irányába, a tömegjelenetek felé, s ez nem válik mindig a zene javára.

- Mikor Önök kezdték, alig létezett historikus előadásmód.

- Nem alig: egyáltalán nem létezett. Egy-egy próbálkozás talán volt. A Stuttgartiak Münchingerrel, a Zágrábiak Janigróval, a Musici di Roma. A legelőremutatóbb az Angol Kamarazenekar volt. Britten és mindenek előtt Leppard: ők kezdték a barokk zenét feloldani; kimozdították a preklasszikus játékstílust, szabadságot vittek bele. Ezek a barokk szerzők nem feltétlenül abból indultak ki, mire volt képes a hangszer. Talán tévedek, de szerintem a tökéletlenség a tökéletesedés igényét kelti: például más vonót találtak ki, hogy képesek legyenek hangot tartani, amikor arra volt igény. Ha ma élne Bach vagy Händel, nyilvánvalóan örülnének, hogy nem natúrkürtön játsszák őket, hamisan. Abban a pillanatban, hogy megjelent egy új hangszer, a szerzők „lecsaptak” rá, ők voltak a legnyitottabbak a fejlődésre. A mai modern hangszereken megfelelő stílusismerettel elő lehet vezetni ezeket a zenéket.

- De azért sokat lehet a régizenészektől tanulni.

- Természetesen. Amikor a második felvételünk készült a Bach-szvitekből, az összes fellelhető felvételt meghallgattam. A lényeg minden bizonnyal az volt, hogy ne hasonlítsanak egymásra. Mert üzletileg úgy érdekes. És ekkor jönnek a zenetudósok... de az ember megpróbál annyit tanulni tőlük, amennyit természetesnek érez. Én nem tudok másképp játszani valamit, mint ahogy érzem. Sokszor mondják, hogy Rolláék középutasok – ezt én a zenében vállalom. Sok érdekes felvételt az ember egyszer hallgat meg, és emellett vannak etalon-értékű, maradandó felvételek.

- A Liszt Ferenc Kamarazenekar régi felvételeit szokta hallgatni?

- Nagyon ritkán. A régieket ugyanis nagyon nem szeretem. Rettenetes rossz technikával készültek, „telefonosan” szólnak. A zenei rendező művészeti vezetőnek képzelte magát, ami azért volt baj, mert addig szekírozta a muzsikusokat, amíg az ő ízlésének megfelelően nem szólt a zene. Az élő zenélés esetlegességeit felerősítette a technika, a „falnak is füle volt”: nem lehetett a széken megmozdulni, nem lehetett levegőt venni, mert hallatszott. Az ujj koppant, a fúvós klapnija kattogott, a zongorának fenékzaja volt... az egész úgy ki volt sterilizálva, hogy pont a lényeg veszett el. De sose gondoltam, hogy valamit valaha is tökéletesen el tudtunk játszani. Minden próba arra van, hogy javítsunk. Rutinból nem szeretek játszani – és ez azzal jár, hogy szinte napról napra változunk. Amit kétszer vettünk fel, sokszor nagy különbségeket mutat.

- Szoktak szólampróbázni?

- Muszáj. Ha sűrű a program, elővesszük a sztenderdet, „ahogy szoktuk” felkiáltással, de általában egy turnén is minden nap próbálunk, minden koncert előtt játszunk minimum másfél órát, hogy „belakjuk a termet”. Képesek vagyunk egyik napról a másikra konzekvenciákat levonni és változtatni. Az ember érzi, mi sikerül, mi nem, mi fér bele, mi nem. Kísérletezünk, s ezáltal állandóan fejlődik az előadás.

- Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de a karmester nélküliség, amihez Ön ragaszkodik, nem vált egyfajta dogmává?

- Sándor Frici bácsi, akinél tanultunk, tanár volt, nem igazi dirigens. Tulajdonképpen az ő keze alatt tanultunk meg karmester nélkül játszani. Ő inkább a próbán nyilvánult meg, a koncerten már nem verte a fejünket. Nem Solti volt, hanem szabadon engedett minket. Akkor tanultam meg úgy inteni, hogy együtt maradjon a zenekar.

- Sose vett pálcát a kezébe?

- Nagyon ódzkodom tőle. Hihetetlenül sokat dirigálok hangszerrel, ezt a karmesterek is elismerik. De a vezénylési technika sokszor gátja az igazi, szabad zenélésnek. Ha például egy Schubert-szimfónia lassú tételét hatban ütöm, szétverem. Hegedűvel ellenben tudom kettőben „inteni”. A karmester néha nagyon zavar minket. Odaáll azonban Jean-Pierre Rampal, és értjük egymást. A kettőnek van egy ideális ötvözete: Furtwängler. Nála az ember olykor azt sem tudja, „hol lakik a Jóisten”, mert miközben egyik kezével taktíroz, hagyja a zenészeket muzsikálni. A karmesterség is szakmává vált; ezt is meg lehet tanulni. Odaállnak a tükör elé... Sokszor elájulok, miket írnak be a karmesterek a partitúrába piros ceruzával. Otthon elhatározzák, mit fognak mondani, teljesen függetlenül attól, amit játszunk... Én ilyen értelemben nem készülök a próbára, hanem figyelek, hallgatom a többieket.

NÉVJEGY 1969-ben szerzett diplomát a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, ahol Kovács Dénes tanítványa volt. A világ koncerttermeiben elsősorban kamaramuzsikusként vált híressé. A Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertmestere 1979, az első művészeti vezető, Sándor Frigyes halála óta. A magyar zenei kultúra hazai és külföldi megismertetésében szerzett érdemei elismeréseként 1981-ben megkapta az Érdemes művész kitüntető címet, 1985-ben pedig a Kossuth-díjat. A francia kormány 1991-ben a művészetek kategóriájában a Becsületrend Lovagja címmel, 1994-ben Göncz Árpád a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntette ki. A Zempléni Művészeti Napok alapítója. 1996 augusztusában Sárospatak díszpolgárává választották.

Hobbi: minden, ami barkácsolás, kertészkedés
Kedvenc lemez: Vivaldi: Kettősverseny-felvételünk Sternnel és Rampallal
Kedvenc film: Walt Disney: Fantázia
Kedvenc könyv: Churchill: A II. világháború története
Kedvenc hangszer: hegedű, cselló
Kedvenc előadó: Bartolli, Rampal, André
Kedvenc karmester: Carlos Kleiber

Programkereső

Legnépszerűbb

Zenés színház

Ezek Renée Fleming kedvenc szopránáriái

Az egyik legnépszerűbb amerikai operaénekes, Renée Fleming hat kedves áriáját gyűjtötte össze. Meglepő, de hiányzik egy nagyon fontos darab a listáról.
Plusz

Elhunyt Heller Ágnes

A filozófus kilencven éves volt, a 444 értesülése szerint Balatonalmádiban érte a halál.
Klasszikus

Holnap kezdődik a Fesztivál Akadémia a Zeneakadémián

A Budapest legszebb helyszínein július 20. és 28. között zajló kamarazenei fesztiválon hét esti nagy koncert, mesterkurzusok, ingyenes előadások, nemzetközi hegedűverseny és számtalan kísérőprogram várja az érdeklődőket.
Zenés színház

Jesszumpeppi, az előzetes alapján borzasztónak tűnik a Macskák filmváltozata

Olyan világsztárok főszereplésével jön a Macskák című Lloyd Webber-musical filmváltozata, mint Taylor Swift, Ian McKellen és Judi Dench. Nem tűnik jónak.
Plusz

Sokkal több ilyen kölyök kéne ebbe az országba

Szokatlanul kulturált fesztiválozókra bukkantam, összebarátkoztam egy csigával, de aztán hamar tempót váltottam, ficamodott bokával toltam a Middlemist Redre. Színházat alapítottak egy erdő szélén. Bánkitó-napló négy napról.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Klasszikus lemez

Új lemezt készített a Szent Efrém Férfikar

A Wings című lemezen – magyarul talán az Angyalszárnyak címet viselhetné – a Szent Efrém Férfikar megkísérel a saját hangvételével és stílusában az angyali kórushoz csatlakozni.
Klasszikus interjú

Miranda Liu három órán át játszott a zenekarnak, míg megkapta a koncertmesteri széket

Tizenkilenc évesen vált a legfiatalabb hazai koncertmesterré, igaz, meg is dolgozott érte. Miranda Liu még mindig csak huszonkettő, de már kvartettalapító, most pedig egy új kamarazenei fesztivált szervez az ősz beköszöntekor. Ez lesz a New Millennium.
Klasszikus ajánló

Holnap kezdődik a Fesztivál Akadémia a Zeneakadémián

A Budapest legszebb helyszínein július 20. és 28. között zajló kamarazenei fesztiválon hét esti nagy koncert, mesterkurzusok, ingyenes előadások, nemzetközi hegedűverseny és számtalan kísérőprogram várja az érdeklődőket.
Klasszikus ajánló

Mélyreható érzések a Vajdahunyadvárban!

A Budapesti Vonósok idén is különleges műsorral készül a Vajdahunyadvári Nyári Zenei Fesztiválra. Július 25-án egy érzelemgazdag koncertet hallhatunk a világszínvonalú kamarazenekartól a Vajdahunyadvár reneszánsz kertjében.
Klasszikus magazin

Hiphopra gyúrja a zongorát, és kavicsot dob a klasszikus zene állóvizébe

Chloe Flower az idei Grammy-gálán tűnt fel, most pedig leszerződtette a Sony. Nem, nem klasszikus zenész a szó szoros értelmében, de a hiphopban is előny lehet, ha egy zongoraművész a Juilliard Schoolban tanult.