A Theodora népszerűtlenségének oka persze nagy valószínűséggel nem Händel zenéje, inkább az oratórium szüzséje. Ahogy a mester állítólag megjegyezte: „A zsidók nem fognak eljönni (szemben a Júdás Makkabeussal), mert ez egy keresztény történet, a hölgyek pedig azért nem, mert erényes”.* Az ókeresztény mártírtörténet, melyből Thomas Morell írta a librettót, Diocletianus császár uralkodása idején játszódik. A caesarnak születésnapja van, ezért Antiochia helytartója, Valens elrendeli, hogy szerte a tartományban áldozzanak Jupiter tiszteletére. S rögtön hozzáteszi: „Aki megtagadja a részvételt e szent rítusban, számíthat haragunkra: büntetésre, sőt halálra is”. Katonája, Didymus, aki a nemes származású keresztény leány, Theodora szerelmese, sőt titokban maga is keresztény, kéri Valenst, tekintsen el a szigorú büntetéstől; arra hivatkozik, hogy „sokan vannak Antiochiában, akik megvetik a bálványokat, mégis Caesar barátai”. A helytartó azonban hajthatatlan: hű katonáját, Septimius-t bízza meg, hogy kényszerítse a keresztényeket a pogány áldozatban való részvételre. Ők azonban erre nem hajlandók, mint ahogy menekülni sem próbálnak a rendelet elől („Hova kellene futnunk, vagy ki elől? Az Úr ugyanaz marad, ma és mindörökké, így oltalma is velünk van, itt és mindenütt.”). Septimius katonái erre elhurcolják a szépséges Theodora-t, hogy miután megfosztották szüzességétől, kivégezzék. Didymus későn érkezik, így csak keresztény társnője, Irene elbeszéléséből tudja meg, hogy szerelme fogságba esett. Hogy megmentse őt, bejut a börtönbe, ahol ruhát cserél vele, így Theodora kiszabadul. Amikor Valens rájön, hogy becsapták, „szörnyű haragjában kijelenti, ha újra kezére jut a szökevény, többé már nem gyalázat lesz büntetése, hanem kegyetlen halál”. Theodora most már önként jelentkezik a helytartó előtt, hiszen – mint mondja – „csak a gyalázat volt, mitől megremegtem, nem a halál, melyet most szívesen vállalok.” Ám Didymus sem mond le arról, hogy saját magát áldozza fel szerelme életéért, ezért végül a helytartó úgy dönt: „Ha mindketten bűnösnek vallják magukat, akkor sújtsa mindkettőt egyforma büntetés”. A zárókórus előtt Irene vonja le a következtetést: „eltávoztak tőlünk, hogy bizonyítsák, a szeretet sokkal erősebb a halálnál.”

A Theodora zenéjét leginkább a forma- és karaktergazdag változatosság jellemzi. Találhatunk benne dühödt bosszúáriát (Valens kegyetlen figurája nem is oly távoli rokona Ozminnak!), bensőséges imádságot, dicsőítő éneket, kérlelő fohászt és rendhagyó szerelmi duettet is. A kórus pedig hol a keresztények hangján szólal meg (imádkozik, hálát ad vagy épp evangéliumi történetet idéz), hol a pogány tömeg bőrébe bújik. A nagyszerű és jelentős kórustételek ellenére azonban úgy érzem, hogy – például a Messiással szemben – a Theodora szerkezetének igazi tartópillérei az áriák. Händel itt ugyanis nem csak és nem elsősorban drámai szituációkat és típusokat kíván megjeleníteni, hanem érző és gondolkodó, szenvedő és hívő hús-vér embereket. A finom lélekrajz és az egyén belső történései pedig éppen az áriákban és duettekben juthatnak kifejezésre.

Csak két példát szeretnék idézni Händel differenciált lélekábrázolására. Az egyik Septimius figurája, akit a helytartó azzal bíz meg, hogy a keresztények ellenállását megtörje. A hű katona természetesen engedelmeskedik a parancsnak, és mielőtt vasra verve elhurcolná Theodora-t a börtönbe, dühös–szenvedélyes áriát énekel a „keresztény elmebajról”. Legelső fellépésekor ezzel szemben szinte biblikus frazeológiával énekel könyörületről és együttérzésről, melyet azok iránt érez, akikkel szemben – mint a Birodalom képviselője – kénytelen durván fellépni. Később pedig ő az, aki segíti Didymus-t Theodora megszöktetésében. Sőt, Morell eredeti librettójának végén (ezt a részt Händel már kihagyta az oratóriumból) Septimius – nyilván a történtek hatására – megtér. A másik példa a pogány tömeg ábrázolása. Ők ugyan végig kívülállóként figyelik Theodora és Didymus történetét, de nem maradnak érintetlenek attól az állhatatos, önfeláldozó és erényes szerelemtől, amit e két ember egymás iránt érez. Az eredendően talpnyaló, élvhajhász és bosszúszomjas tömeg végül csodálkozással vegyes tisztelettel figyeli, amint a két szerelmes „azért verseng, hogy diadalmasan ő haljon meg, amint az erény saját ártatlanságát tagadja, és a legyőzöttért a győztes boldogan hal”. Mintha a kettős mártírhalál feloldaná a keresztények és a pogányok totális ellentétét.

Mielőtt rátérnék az előadással kapcsolatos észrevételeimre, szeretném leszögezni: nagyszerű, magas színvonalú koncertet hallottunk vasárnap. Vashegyi György azok közül a muzsikusok közül való, akik nem csak teljes elméleti és történeti felvértezettséggel, hanem a mű iránti feltétlen odaadással és szeretettel nyúlnak a remekművekhez. És ami még fontosabb: Vashegyi lelkesedése érezhetően kisugárzik a keze alatt muzsikálókra s – ideális esetben – a közönségre is. Ez utóbbit véleményem szerint egy szervezési malőr nehezítette ezen az estén. Valószínűleg a szokottnál nagyobb létszámú Orfeo Zenekar helyigénye miatt az énekes szólisták nem a színpad elején, hanem a kórus két fele között, a zenekar mögött kaptak helyet. Ez megnehezítette a dolgukat, a szöveg érthetősége is romlott és a műnek éppen az a személyes, néhol szinte intim jellege szorult így némileg háttérbe, amely számomra a legcsodálatosabb benne.

Halmai Katalin (Irene szerepében) hangsúlyozottan szép, kristálytiszta hangon, finoman és nagy kultúrával énekelt, alakítását azonban néha kissé távolságtartónak éreztem. Az eredetileg férfialtot (kontratenort?) kívánó Didymus szerepében Németh Judit jó teljesítményt nyújtott, éneklését pontos intonáció és nagy vivőerő jellemezte – bár ez utóbbi néha elfedte szólamának finomságait. A két, Theodora-val énekelt duettje különösen tetszett. Timothy Bentch (Septimius) produkciójában számomra az volt a legmegkapóbb, ahogy minden pillanatban érezhettük a darab iránti hatalmas szeretetét. Hatásosan adta elő a már említett dühödt áriát (No. 15), de személyiségéhez bizonyosan a lírai karakterek állnak közelebb (No. 8). Kovács István (Valens) jelenleg a legkiválóbb magyar basszisták közé tartozik, ezúttal azonban alakítása híján volt az igazán átütő erőnek. A többieknél oly jóleső részletgazdag, finom előadásmód nála inkább hátránynak tűnt; a féktelen és kegyetlen helytartó figurája talán nagyvonalúbb, lendületesebb, erőteljesebb éneklést kívánt volna. A hírhozó szólamát a Purcell Kórus tenor szólamában helyet foglaló Kálmán László jól énekelte. Szándékosan hagytam a végére a címszerepet éneklő Korondi Annát, aki kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Timothy Bentch mellett ő volt az, aki a legjobb szövegérthetőséggel és a legfajsúlyosabb színpadi jelenléttel énekelt. Tiszta, karcsú, ám a zenekar mögött állva is tökéletesen érvényesülő hangján kívül Korondi választékos frazeálását és a Da Capo-áriák visszatéréseiben alkalmazott variált díszítéseit kell kiemelnem.

A Theodora-ban ugyan nem a kórustételeké a főszerep, azért a változatos faktúrák és – főként – karakterek hiteles megszólaltatása sokoldalú feladat elé állítja az énekkart. A Purcell Kórus ezt egészen kiválóan oldotta meg. Átütően, tömören, de mindig plasztikusan énekeltek, azonban ha a zene úgy kívánta, rendkívül puhán, olvadékonyan is meg tudtak szólalni. Nyilván igazságtalan kiemelni ezt vagy azt a tételt, de bennem a legszebb emlékeket a második felvonás két „pogány-kórusa” (a másodikban a férfikar remekelt!), valamint az első és a harmadik felvonást záró „keresztény kórus” hagyta. Az Orfeo Zenekar is a tőle megszokott magas színvonalon játszott, különösen a vonóskar volt jó formában. Többször is megcsodáltam a hegedűszólam pontos és tiszta intonációját, rajzos és karcsú hangzását. Varázslatosan szólalt meg Theodora első áriájának (No. 9) bevezetője, de Irene áriájában (No. 13) és később is felemelő percekkel ajándékozta meg közönségét a zenekar. Végezetül még egy „apróságot” szeretnék megjegyezni: a közönség példásan precíz, kétnyelvű szövegkönyvet kapott kézbe – e jó szokást igazán átvehetnék más együttesek is!

A vasárnapi premieren valódi remekművet ismerhetett meg a hazai koncertlátogató közönség. Jó volna minél többször hallhatni a Theodora-t – ha jól tudom, erre legközelebb július 1-jén, Sopronban lesz lehetőségünk.

(2004. november 7. 19:30, Zeneakadémia – Händel: Theodora; km.: Korondi Anna, Halmai Katalin, Németh Judit, Timothy Bentch, Kovács István, Kálmán László, Purcell Kórus, Orfeo Zenekar; vez.: Vashegyi György)

(* A cikkben található valamennyi idézetet Vashegyi György fordításában közöljük.)