„ A zene a világ egyetlen olyan nyelve, amelyhez nem kell tolmács” – interjú Rudolf Buchbinderrel

Legendás előadóművésznek tartja a zenészvilág, így írnak önről a kritikusok és a zenei szakértők. Mit jelenthet az ön esetében a „legendás” kifejezés? Mi a Buchbinder-legenda titka?

Nagyon egyszerű a válasz. Legendává akkor válik valaki, amikor elér egy bizonyos kort. Húszévesen az ember még nem lehet legendás, és a legkönnyebben azokról szokták ezt mondani, akik már nincsenek is az élők sorában. Úgyhogy javaslom, ennek fényében értékelje ezt a rólam szóló meghatározást!

Azért abban bízom, hogy még sokáig élő legendaként fogják emlegetni. De talán azért mégis van valami, amiben különbözik a zongorajátéka, vagy talán a zenéhez való viszonya másokétól.

Erre csak azt tudom válaszolni, hogy nemrég elnyertem a híres OPUS Klassik Díjat, de nem egyetlen előadásomért, hanem az egész életművemért.

Így abban reménykedem, hogy a következő díjat az ifjúságom idején elvégzett munkáimért kapom majd. Na jó, félre a tréfával, az, hogy az embert legendaként emlegetik, egyúttal nagy megtiszteltetést is jelent. Úgyhogy egyáltalán nem bánom, sőt örülök neki!

Ahogy a kérdésemre válaszol, a kedélyes humora, a barátságos és kedves hangneme az osztrák, főleg bécsi ismerőseimet juttatják eszembe. Az ember azonnal otthonosan érzi magát egy ilyen beszélgetés közben. És ahogy tudom, ez érezhető azon is, ahogyan zongorázik. A bécsi miliőt általában jellemzi ez a nagyon különleges vonzerő, amivel bizonyára tisztában van.

Nyugodtan használhatja azt a kissé elcsépelt kifejezést, hogy „gemütlich”, ami az egyáltalán nem szégyellnivaló osztrák kedélyességre utal. Boldogan vállalom, ha engem is ezzel a szóval illetnek, mert ez egyáltalán nem kell, hogy felületességet jelentsen. Ami a zenét illeti, ebben a tekintetben Bécs az a város, amelyben az ember a levegővel együtt szívja magába a muzsikát. Nem véletlen, hogy Beethoven, Brahms, sőt Mozart is (Salzburg annak idején külföldnek számított) Bécsbe jött, mert olyan erővel vonzotta őket a multikulturális világ. Egyértelműen érezhető volt a magyar népzene, a cseh népi kultúra és még sok más környező ország kultúrájának hatása. Brahms szinte minden művében felfedezhetőek utalások a magyar zenei hagyományokra.

Ma azonban sajnos ez nem büszkeséget jelent, sőt, sokan harcolni igyekeznek ez ellen. Pedig ha elmegy például New Yorkba, ott válik világossá, milyen gyönyörűen tud egymás mellett élni az olasz, a kínai, a lengyel, a spanyol világ, mind-mind egy-egy saját közösséget alkotva, közben egymással emberi viszonyban, büszke New York-iként. Ez példa lehetne mindannyiunk számára. Visszatérve a zenére, ez a világ egyetlen olyan nyelve, amelyhez nem kell tolmács, ezért is vagyok olyan boldog, hogy én ebben a műfajban „utazom”.

Olyannyira, hogy nem csak közvetíti, előadja, interpretálja a zenét, hanem több könyvet is írt zenei témában, nem egy nagy zeneszerző munkásságáról olvashatunk komoly tanulmányköteteket, amelyeknek ön a szerzője. Elsősorban a Beethovenről írt műveire gondolok.

Az első könyvem, a Da Capo volt a „coming outom”, vagyis abban elolvasható minden addigi „bűnöm”. De aztán valóban erősen ráfordultam Beethoven zenéjének és életének, és főleg a saját Beethovenhez fűződő, nagyon szoros viszonyomnak a feldolgozására. Ezt pedig nemigen tudom abbahagyni. 

Tanított is – ez a két tevékenység szorosan összefügg egymással.

Pontosan így van. A tanítványaimnak mindig ezt mondom (persze a magam számára is fontosnak tartom), hogy mielőtt nekifogunk egy új darab interpretálásának, meg kell ismernünk a szerzőt, méghozzá minél alaposabban. Hogy jól megértsük, mit rejt a zenemű, mi az, amit át kell adnunk a közönségnek, hogy hűek lehessünk a komponista elképzeléseihez. Beethoven esetében könnyű a dolgunk, egyetlen rövid írást kell feltétlenül elolvasnunk, ez pedig a Das Heiligenstädter Testamen. Egy különleges fiatalember dokumentációja arról, hogyan vált önálló, felnőtt, tudatos emberré. Rendkívül megrázó, ugyanakkor csodálatos szöveg, amelyből nagyon sokat megtudhatunk a fiatal Beethovenről, magáról az emberről. 

Beethoven áll egyébként a zeneszerzők közül a legközelebb Önhöz?

Nézze, sok Bachot és más preklasszikus és klasszikus művet játszom, és sok kortárs darab is van a repertoáromon van, de

Nemcsak azért, mert a híres maszkjának a másolata lógott mindig a zongorám mögötti falon, amellyel évtizedek óta nézek farkasszemet. (Ezt a maszkot egyébként tévesen tartják halotti maszknak, hiszen még életében készült.)

Hogyan lett zongorista?

Erre azért nehéz válaszolnom, mert minden, ami ezzel kapcsolatban velem történt, a csodákhoz sorolandó. Nagyon szegény családban, egy egészen pici bécsi lakásban nőttem fel. Béreltük a zongorát, mert az idősebbik bátyám tudott valamennyire játszani, egy távoli nagybácsim pedig zongorát tanított. A zongora fölött – ahogy említettem – ott lógott a Beethoven-maszk, a zongora tetején pedig volt egy nagy rádió.

Egyszer aztán láttam egy hirdetést az újságban, hogy a bécsi zenei főiskola (a mai Bécsi Zeneművészeti Egyetem – a Szerk.) tehetségeket vár – ez nem sokkal volt a háború után. Ötévesen jelentkeztem, és csodák csodájára behívtak a felvételi vizsgára. Még arra is emlékszem, hogy valami limonádét játszottam, egy dalt, ami így kezdődött: „szeretném hallani a szíved hangjait”. Az ismeretlen szerző dalát a rádióban hallottam. Felvettek, így az öt évemmel én lettem a legfiatalabb hallgatója a Zeneművészeti Főiskolának, ami akkor nem volt olyan nagy különlegesség, mert örömmel vették, ha tehetséges gyerekek odavetődtek. Ők sem sokkal voltak idősebbek nálam.

Ezek szerint szerencsés gyerek volt.  

Azért ezt nem mondanám: apámat még a születésem előtt halálos baleset érte, anyámnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy mi hogyan teljesítünk az iskolában, tehát szinte mindent magamnak kellett megoldanom. De talán ez is hozzásegített a későbbi sikerekhez.

A budapesti koncertjén Schumann a-moll zongoraversenyét, vagy ahogy nevezik, Lírikus fantáziáját játssza. Mit érdemes tudnunk erről a darabról?

Egyike a kedvenc zongoraversenyeimnek. Nagyon szeretem játszani. Hál’ istennek Schumann azután, hogy megírta az első verzióját ennek a darabnak, még egy második és egy harmadik tételt is hozzákomponált. Van még két koncertdarabja Schumann-nak, amelyek egy-egy tételből állnak, azokat nem egészítette ki. De ezt szerencsére a barátai unszolására továbbírta. Így lett belőle az egyik legnépszerűbb zongoraverseny.

Nehéz játszani?

Elég nagy koncentrációt igényel, hiszen főleg az első tétel utolsó szakaszában folyamatosan mozognak a billentyűk, miközben csodálatos dialógus alakul ki a zongora és a többi hangszer, az egész zenekar és a hallgatóság között. Nagy örömmel készülök arra, hogy a Fesztiválzenekar kiváló muzsikusaival játsszam, hiszen velük igazán nagy élmény volt dolgozni, valahányszor együtt léptünk fel.

Fejléckép: Rudolf Buchbinder (forrás: Budapesti Fesztiválzenekar)