Az első meglepetés akkor ért, amikor megláttam, hogy Helmut Rilling előtt nincs kotta: a három órás, összetett, sokrétű darabot végig fejből dirigálta. A mozdulatai egyszerűek voltak, mégis elég kifejezőek ahhoz, hogy az első pillanattól az utolsóig össze tudja fogni a Passiót. Ahogyan a recitativókban az Evangélistát vagy Jézust kísérte, azt tanítani kellene! Az irányító jobb és a pálca nélküli bal kezének mozdulatai ugyanúgy szolgálták az abszolút zenét, mint a bibliai szöveget, és teljes összhangban voltak az énekesek pillanatnyi intuíciójával.
Amiben Sibilla Rubens, Ingeborg Danz, Marcus Ulmann, James Taylor, Christian Gerharer és Rudolf Rosen nem szűkölködött. Az Evangélista egyszerre volt kristálytiszta, végtelenül kifejező és hangszíngazdag anélkül, hogy egyetlen teátrális megnyilvánulása lett volna. Amikor Krisztus szenvedéseiről „beszélt”, megállt a levegő. Jézus bársonyos hangszíne pedig szinte felmelegítette az egyébként kicsit hűvös hangversenytermet. A másik két férfi több vibrátóval és kevésbé drámaian énekelt. Ezt indokolta az áriák lírai szövege (Picander tollából) és zenei anyaga. Kicsit zavaró volt, hogy ugyanaz a művész adta elő a basszus szólókat, mint aki Pilátus szerepét énekelte. Ezt azért sem értettem, mert az Evangélium többi szereplője (Júdás, Kajafás, a tanúk…) a kórusból került ki. Az 1954-ben alapított Gächinger Kantorei tagjai közül egyébként valószínűleg bárki el tudta volna vállalni ezeket a szólókat. Az első lírai ária az alté, s úgy érzem, az egész darab szempontjából sokat számít, hogyan szólal meg legelőször a műnek ez a belső, a hívő ember érzelmeit tükröző rétege. Vasárnap este Ingeborg Danz előadásában nagy pillanat volt. A szoprán énekesnőnek az érzékeny és mégis érthető, egész termet betöltő pianói a legemlékezetesebbek a számomra.
Nagyszerű érzés volt érthető német szöveget hallani. Még szép, gondolhatjuk, hiszen német a kórus, a dirigens, németek az énekesek is – akár a darab szövege. De füleljünk csak körül: Magyarországon vajon hány kórus tudja akár csak az anyanyelvű műveket is ilyen intenzitású szöveggel megszólaltatni? És akkor még nem beszéltünk az idegen nyelvű darabok előadásáról. Nem csak a szöveg, hanem az artikuláció, a frazeálás is nagyon német volt. Ez különösen hangsúlyosan jelentkezett a koráloknál, amik látszólag egyszerűek, épp ezért olyan könnyen esnek szét negyedekre és/vagy válnak unalmassá, sablonossá. Helmut Rilling együttese viszont szövegszerűen énekelte a korálokat, és ez pont elég az életre hívásukhoz.
A Passió megkövetelte, hogy a Stuttgarti Bach-Collegium minden egyes muzsikusa szólista legyen. Fontos szerepük tudatában az áriák énekszólamával egyenrangú hangszerszólókat az oboista, a fuvolisták és a két koncertmester felállva adták elő. Ezt természetesen a hangszer adottságai miatt nem tehették meg a continuó-játékosok vagy a gambás, akik szintén kiemelt szerepet (illetve dallamot) játszanak a darabban. És ugyanazt éreztem, mint a kórust hallgatva: ebből az együttesből bárki kiállhatna szólózni, senki nem okozna csalódást.
Ez a darab nagyon hosszú. Figyelmes végighallgatása a gyakorlott hangverseny-látogatók számára is komoly erőpróba. Sajnos volt is, aki a szünetben inkább hazament. Nehéz elképzelni, hogy Bach korában még egy igehirdetés is elhangozhatott a Passió két része között. Bár persze akkor nem volt se TV, se rádió, meg internet se, Fidelióval. De emellett a mű mellett kiüresednek a szavak; lelkész legyen a talpán, aki olyan beszédet tud tartani, ami többet mond az Ötödik Evangélista, Johann Sebastian Bach zenéjénél.
hírlevél
