„A kortárs klasszikus zene halott, zeneszerzők írnak zeneszerzőknek, hatalmas kakofónia az egész, és én Bartók után inkább kiszállok a zenevonatból...” Mondtál már ilyet? Felejtsd el! Mutatunk tíz olyan kortárs zenét, mely nem egyszerűen csak jó befogadható, de megmutatja, hogy a zene fantasztikus irányba fejlődött az elmúlt hetven-nyolcvan évben.

1. Arvo Pärt – Silhouette

Az észt minimalista zeneszerző egyike azon szerencséseknek, akik még életükben klasszicizálódtak, és akiket szinte kultikus tisztelet övez. Minimalista zeneszerzőnek mondják, aki apró motívumokból épít nagyobb zenei szöveteket, az így létrejövő zene pedig egyszerre dinamikus és statikus – konyhanyelven szólva „lebegő” érzést hordoz. Az alábbi mű is ezt a kettősséget szemlélteti. A Silhouette egy nagyon szép ívvel felépített darab, melyet az Eiffel-torony ihletett. Az ajánlás is Gustave Eiffelnek szól, a művet 2009-ben mutatta be Paavo Järvi és az Orchestre de Paris.

2. Ligeti György – Hegedűverseny, III. tétel

Ligeti számunkra, magyarok számára megkerülhetetlen komponista, ehhez képes még ma is sikerül megkerülnünk őt. Pedig évtizedek óta hatalmas kultusza van tőlünk nyugatabbra, és ha a 20. század legnagyobb komponistáit kell felemlíteni, ott van a neve az első ötben.

A Hegedűverseny egyike a legizgalmasabb műveinek – ráadásul kifejezetten könnyen befogadható. Az Intermezzo feliratú tétel olyan, mintha egy rendkívül hatásos thrillerjelenet mögé íródott volna, a zenéből pedig az is kiderül, hogy a tonális viszonyok elhagyásával is lehet egybefüggő viszonyrendszereket létrehozni. Ennek a rövid tételnek a zárlata igazi katarzis a legnemesebb értelemben.

3. Max Richter–Vivaldi – A négy évszak

Most egy kicsit csalunk, ez a mű természetesen nem egészében kortárs, a nagy része ugyanis Vivaldi kottája. De épp ezért válogattam be a tíz közé: Max Richter (1966-) átiratából kiderül, hogy a 21. században már sokkal többet tudunk a zenéről, mint a 18-ikban, hiszen évszázados tapasztalat áll mögöttünk. Richter átirata tehát nem disszonánssá tette Vivaldit, hanem még szebbé. Hallgasd meg csak az első tételt!

Bizonyára valami ilyesmit képzelt el Vivaldi is, Richter azonban, a modern texturális zenei építkezést ismerve már sokkal hatásosabban valósította meg ugyanazt a célt.

4. John Cage – Bacchanale (1940)

Amikor 1938-ban Cage-től, az amerikai avantgárd zene fenegyerekétől kísérőzenét rendeltek egy táncelőadáshoz, a zeneszerzőt leginkább az ütőszenék érdekelték, és a tervezett bacchaniáliát is perkusszív jellegű zeneként képzelte el. A gond csak az volt, hogy az előadóteremben nem volt hely, viszont állt ott egy nagy, fekete zongora. Cage rájött, hogy a zongorát használhatja ütős hangszerként, a húrok közé pedig mindenféle tárgyakat helyezett el, így módosítva azok hangzását. Az eredmény alább hallható.

5. John Tavener – Song for Athene

Tavener már csak a neve miatt sem nagyon választhatott más foglalkozást, mint hogy zeneszerző lesz – névrokona ugyanis a 16. századi angol egyházi komponistának. Tavener (1944-2013) oratóriumaival és kórusműveivel vált a modern kor egyik legnagyobbjává, most egy kedvelt, gyönyörű kórusművet mutatunk tőle. A Song for Athene 1993-ban íródott, és Diana hercegnő temetésén is elhangzott.

6. Philip Glass – Akhnaten

(The Window of Appearances)

Glasst nem kell bemutatni, hiszen a kortárs zeneszerzők egyik legnagyobbika, de ha mégis, nyolcvanadik születésnapján hosszabb portrét közöltünk róla. A komponista a hetvenes-nyolcvanas években írta három nagy operáját, az Einstein on the Beach-t, a Gandhi életéről szóló Satyagrahát és az Ehnaton életéről szóló, alább részletében hallható darabot. Az első felvonás harmadik jelenetében a fáraó – egy kontratenor énekes – himnuszt énekel a Teremtőnek egyiptomi nyelven, majd Nefertiti csatlakozik hozzá – akinek nő létére mélyebb szólama van –, majd Tije királynő.

Kapcsolódó

„Nem elképzelni kell, le kell írni” - Philip Glass 80 éves

A Koyaanisquatsi, az Einstein on the Beach, valamint a Truman Show és az Órák Golden Globe- és BAFTA-díjas zeneszerzője január 31-én ünnepli 80. születésnapját. De vajon a Steve Reichhel és Terry Rileyval egyidőben indult komponista miért nem szereti, ha minimalistának titulálják művészetét?

7. Kurtág György – Perpetuum mobile a Játékokból

Tavaly ünnepelte kilencvenedik születésnapját Kurtág György, és az előtte tisztelgő koncertsorozat egyik fontos eseménye volt, amikor Kocsis Zoltán játszott Kurtág hangjegyfüzetéből, melybe a szerző saját kezűleg írta le a híres sorozat darabjait. A Játékok célja, hogy a zenével és a zongorával való ismerkedés szubtilisen történjen. Ahogy a felvételen látható, a játékos simogatja a zongorát, egyre szélesebben veszi sorra a billentyűket. Igazi kincs ez a darab, mely megmutatja, hogy a zene – és az élet – célja a játék, a felfedezés, az önkéntelen alkotás.

8. Thomas Adès – Polaris

Adès (1971-) egyszerűen menő. Nem csak azért, mert karmesterként és zongoraművészként is sikeres, vagy mert operáit és más műveit a legnagyobb koncerttermekben és színpadokon mutatják be. Legfőképpen azért, mert mindig izgalmas zenét ír, rendkívül ért a hatáshoz és varázslatos hangszínek szólnak a zenekari műveiben. Kicsit olyan az egész, mintha az impresszionizmust, a szerializmust és a neoromantikát összegyúrnánk. A Polaris (1990) című műve – ahogy ez a címből is kiderül – az Északi Csillag zenei portréja.

9. Steve Reich – Zene tizennyolc muzsikus számára

Ez a lakonikus című darab a minimalizmus egyik csúcspontja a zeneirodalomban. Reich 1974-76 között dolgozott rajta, és az egész olyan, mint egy hosszú zenei meditáció. Az egyórás mű tizenegy hangzatot szerepeltet, a mű szakaszaiban egy-egy hangzatot ismételnek a zenészek egészen addig, míg a mű végeztével a kör bezárul, a zene pedig visszatér a legelső akkordhoz.

10. Tan Dun – Passacaglia (A szél és a madarak titka)

A kínai komponistát a nagyközönség a Tigris és sárkány című film zeneszerzőjeként ismerheti. Tan Dun korántsem mondható elitistának, hiszen írt ő már zenét a 2008-as pekingi olimpia megnyitójára is, és szívesen kíséri a zenéjét audiovizuális elemekkel is. Passacaglia c. művét a Carnegie Hall számára írta, a szerzőt pedig Da Vinci ihlette. „Mi a természet titka? Talán csak a madarak és a szél tudják” – írta Tan Dun a műről.