Habár zongoraművészként már életében is több elismerést kapott, Dohnányi elsősorban zeneszerzőnek tekintette magát. Fiatalkori darabjaiban a brahmsi-schumanni zenei nyelvet Beethoven örökségét folytató formai és kompozíciós gondolkodással ötvözte.

A "bolyongás" zaklatott időszakát (1944-1949) néhány meglepően őszinte és értékes mű születése jelzi; kései, amerikai alkotói periódusa pedig egyszerre bizonyul kísérletezőnek és nosztalgikusnak - mi sem jellemzi ezt jobban, mint hogy utolsó kompozíciója, a Szólófuvola-passacaglia (op. 48/2) tizenkéthangú témára épül, ugyanakkor kifejezetten tonális koncepciójú feldolgozásmód jellemzi.