A Bartók Vonósnégyes Mozart-játékát elsőként a G-dúr kvartett (K 387) előadásában élvezhette, aki tudta. Számomra nem is a folyamatosan rendkívül intenzív vibrátó tette nehezen hallgathatóvá a koncert első felét (s ez nem is Mozart privilégiuma Bartókék játékában), hanem az ettől talán nem független zenei értelmezés: hogy kezükben minden hang rendkívül tekintélyessé válik. Tekintélyes urakká, amilyenek ők maguk. Pedig a 18. századi zenének általában nem igazán tesz jót, Mozarténak pedig különösen kárára válik ez a görcsös igyekezet. Attól, hogy minden hang fontos, még nem kell minden hangnak jelentősnek is lennie.

A G-dúr kvartett zseniális záró fúgájában – mely koncentráltságában és formai leleményében a Jupiter-szimfónia fináléjának egyenrangú elődje – az egyenletes, hosszú értékekből felépülő fúgatéma nem alkotott ívet, hanem darabokra esett: öt szépen megformált, különálló hang követte egymást, csak épp zeneileg nem történt semmi. Nem derült ki, hogy a kezdő hangból miért épp a téma záró hangja felé tartunk, s miért épp a közbeeső három hangon keresztül. A menüettből hiányoztak számomra az erős kontrasztok, a lassútétel csúcspontjait alig hallottam a hangképzéstől, s a kezdőtétel varázslatos polifóniáját – ezt a mesterien megszerkesztett hajszálér-hálózatot – is felülírta a vastag vonóshangzás érdekében kifejtett balkéz-munka.

Pedig a Bartók Vonósnégyes lenyűgöző kamaraegyüttes: tagjai folyamatosan figyelnek egymásra, hallgatják és hallják egymást, nem csak a koncert alatt, de immár negyvennégy éve. S talán ennek a hosszú időnek is köszönhető, hogy Mozartjuk némiképp merev, lekerekített s kevéssé parázsló. Kíváncsian vártam, hogy a kvartett alapítása (!) után 14 évvel született Bogányi Gergely hogyan képes beilleszkedni e két generációval idősebb társaságba, s hogy mi lesz a g-moll zongoranégyessel. A mozarti dramaturgia mindenesetre csodálatosan működött: a zongora valóban elkülönült a három vonós hangszertől, sokszor azonban az volt az érzésem, hogy nem egyszerűen elkülönül tőlük, hanem más nyelven beszél ugyanarról. Bogányi folyamatosan változó színű játéka és plasztikus hangképzése csak ritkán illett az egy tónusú, s szinte mindig dús vonóshangzáshoz.

A szünetet követő Brahms g-moll zongoranégyesben aztán szerencsésen találkoztak színek, hangvételek és generációk. A komoran érzelmes nyitótétel fájdalma, pátosza és mesteri szerkesztése, a varázslatos Intermezzo szordinált suhogása, az Andantéból sugárzó férfias erő csodálatosan megszólalt, s bár elsőre is magával ragadó volt a záró Rondo lendülete, érdemes volt ráadásként még egyszer eljátszani. A három nagyszerű idősebb zenészt mintha megbabonázta volna Bogányi: a koncert végén négy fiatalember állt fel meghajolni.

(Zeneakadémia, 2004. május 8. szombat 19:30; Bartók vonósnégyes, Bogányi Gergely – Mozart: G-dúr vonósnégyes (K 387), g-moll zongoranégyes (K 478), Brahms: g-moll zongoranégyes (op. 25)