„Én még ilyen Kékszakállút nem hallottam” – reagáltam önkéntelenül a Zeneakadémián rendezett koncert után. A nem mindennapi élményhez valóban minden adott volt: hátborzongató hangzatok, lélekmarcangoló érzelmi árnyalatok, két, illetve helyesebben egy színpadnyi kivételes művész. Mert miközben rengeteg múlik az énekeseken,
ne felejtsük el – Kocsis Zoltán szellemes megállapítását idézve –, hogy a címszereplő nem a Kékszakállú, hanem a vára,
utalva ezzel a zenekari játék fontosságára. A Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarát hallgatva pedig legfeljebb pillanatokra juthatott eszünkbe, hogy nem valamelyik topkategóriás együttest hallgatjuk. Persze lehet, hogy nem annak ellenére, hanem épp azért játszottak így, mert még pályájuk elején járnak, az est minden közreműködője érezte az esemény jelentőségét. Ebben óriási szerep jutott Kesselyák Gergely karmesternek is, aki a rá jellemző végtelen energiát képes volt úgy közvetíteni, hogy nem áldozta fel érte a precizitását sem, pontosan, összeszedetten vezényelt, miközben elképesztő kifejezőerőt varázsolt elő a fiatalokból. A gigantikus léptékű ötödik ajtó hangzatai olyan fénnyel szólaltak meg, amelyhez foghatót kevés színpadi előadásban tapasztaltam, még akkor sem, ha hatásvadász szokás szerint a nézőtéri fényeket is felgyújtják hozzá – ezúttal az ember valóban úgy érezhette, földre dönti a hirtelen mindent elárasztó ragyogás.
A Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara (Fotó/Forrás: Erdős Dénes / Zeneakadémia)
Pedig az előadás nem kezdődött zökkenőmentesen: Kesselyák Gergely háromszori intésére sem indult el a Regős szövege. Rögtönözni kellett, így Fried Péter vállalta magára a feladatot. A kiváló basszusnak már a beszédhangja is szépen csengett, ám amikor énekelni kezdett, akkor tudatosulhatott igazából bennünk, hogy
ebben a szerepben mégiscsak sötét, gazdag és átütő erejű hangot szeretünk hallgatni.
Nagyszerűen szerepelt a beugróként színre lépő Schöck Atala is, akinek kivételes erénye az intellektuális töltet és az érzelmi telítettség összehangolása. A kettejük közti dinamika is izgalmasan árnyalta az előadást, végtelenül valósnak és emberinek érezhettük az érzelmi hullámzást – „az világ kint haddal tele, de nem abba halunk bele” – mondja a Regős, és lám, mennyire pusztító tud lenni, ha két ember között valami elromlik, és a bizalmatlanság, a játszmák veszik át az uralmat. De valóban végigfutotta-e pályáját ez a kapcsolat, merülhetett fel a kérdés, hiszen olyan erősen irányították az eseményeket a férfi félelmei, előítéletei –
lehet, hogy csak a fejében játszotta le előre a kapcsolat lehetséges negatív végkimenetelét?
És milyen szép volt aztán a hatodik ajtónál a szinte jajszóként felhangzó „könnyek”, és rá Judit válasza: „Kékszakállú... Szeress engem.” Az utolsó pillanat, amikor a két ember közel van egymáshoz, ami így egyfajta búcsúzás is lett, közben pedig visszaértünk oda, ahonnan kiindultunk, csak valahogy a lelkünk egy darabját veszítettük el útközben.
Fejléckép: Schöck Atala, Kesselyák Gergely és Fried Péter (fotó/forrás: Erdős Dénes / Zeneakadémia)
hírlevél
