Mai szemmel furcsának tűnhet a barokk pasticcio gyakorlata: ha valaki a 21. században akarna saját és alkalmasint mások műveiből összefércelni egy új darabot, alighanem ráfognák, hogy olcsó megoldást keres. A 17. században azonban, mikor az utazási lehetőségek korlátozottak voltak, a hang rögzítésére és nagyobb távolságra történő továbbítására pedig semmilyen eszköz nem állt rendelkezésre, egy darab lehetséges közönsége azokból állt, akiket fizikailag is el tudott érni – éppen ezért nagy mennyiségű új műre volt szükség, hogy mindig legyen érdeklődésre számot tartó újdonság.
Vivaldi Il Tamerlano című operája esetében, amelyet idén a Bartók Tavasz közönsége is megismerhetett, egyaránt merített saját és más alkotók műveiből, sőt sajátos megoldást alkalmazott:
úgy döntött, a pozitív szereplők az ő muzsikáját szólaltassák meg, a negatívak pedig más komponisták dallamait.
Azaz talán inkább arról van szó, hogy Vivaldi kedvelte-e a karaktert, hiszen túlságosan nagy különbség nincs közöttük: a hódító Tamerlano (Timur Lenk) egyértelműen ellenszenves, szeszélyes és zsarnok uralkodó, rajta kívül azonban mindenki más is mutat kisebb-nagyobb jellembéli fogyatkozásokat.
Meglehet persze, hogy (a pasticcio természetéből is következően) mindenfajta koherenciát, egységes cselekményt nélkülöző libretto is szerepet játszott ebben – bár nagyjából tisztában voltunk vele, melyik szereplő mit akar elérni, folyton meggondolják magukat, egymással szemben is következetlenül, így sokszor igazságtalanul és bántóan viselkednek. Sorra következtek a szereplők érzéseit egy-egy természeti képre felfűző, hosszú áriák, azoknak a minidrámái érdekesebbek voltak, mint az egész darabé.
Renato Dolcini, Anthea Pichanick és Eva Zaïcik (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Müpa)
Ennek következtében inkább érezhettük magunkat valamiféle gálaesten, ahol kiváló előadók újabb és újabb nagy, nehéz és zeneileg elképesztően gazdag számokat adnak elő, mintsem opera-előadáson. A pasticcio formának az előnye is megmutatkozott: nem volt „töltelékzene”, a szerzőnek módjában állt csupa ragyogó darabot összeválogatni.
Az áriaestjelleget az is fokozta persze, hogy a koncert hihetetlenül erős szereposztással valósult meg, ahol csak jó és még jobb énekesek szerepeltek
– még egy a jelenleginél hosszabb cikk is kevés lenne, hogy minden zenei szépséget, árnyalatot, finom technikai vagy kifejezésbeli megoldást felsoroljunk, ami örömet okozott nekünk.
A legkiemelkedőbb persze a sztár, Julija Lezsnyeva volt, hihetetlenül virtuóz koloratúrkészségével, csodás pianóival, miközben a harcias királynő, Irene drámaibb megszólalásai is jól álltak neki. Eva Zaïcik könnyed, rugalmas, kiegyenlített és persze gyönyörű hangjával tűnt ki, emellett öröm volt látni azokat a mértéktartó, apró gesztusokat, amelyekkel az énekesnő mégis törekedett valamiféle színpadi szituációt megidézni. Jó benyomást keltettek a férfiak is: a címszereplő kontratenor Cameron Shahbazi igényesen, megbízhatóan énekelt, míg ellenfele, a Bajazetet megszólaltató olasz bariton, Renato Dolcini jól kontrollált frázisformálásával okozott örömet. Anthea Pichanick inkább muzikalitása következtében bizonyult emlékezetesnek, a szokatlan technikával éneklő Rinnat Moriah pedig igen nyaktörő szólammal birkózott meg.
Mindehhez társult a csodálatosan árnyaltan és nagy átéléssel játszó Les Accents francia régizenei együttes a hegedűművész Thibault Noally vezetésével, akik a hosszú mű folyamán nem fukarkodtak újabb és újabb szépségeket, zenei különlegességeket megmutatni. Bár nem panaszkodhatunk a budapesti koncertfelhozatalra, az olyan alkalmakat, amikor ilyen magas színvonalú előadást hallgathatunk, és még este tizenegyhez közeledve sem lankad egy pillanatra sem a jelenlévők figyelme, bátran sorolhatjuk a hangversenyélet piros betűs ünnepei közé.
Fejléckép: Julija Lezsnyeva, Rinnat Moriah és Eva Zaïcik (fotó/forrás: Csibi Szilvia / Müpa)
hírlevél
