A Nemzeti Filharmonikusok olyan tekintélyes magyar szerzők műveivel emlékeznek az 1867-es kiegyezésre, amelyek ma már ritkán hallhatók. Az est Erkel Ferenc Ünnepi nyitányával kezdődik, amelynek 1887. évi keletkezése a század talán legfontosabb hazai kulturális intézményének jubileumához kapcsolódott: öt évtizedes múltra tekintett vissza a Nemzeti Színház.

helybeli pályázatok gyümölcseként virágzott föl a népszínmű és szentelte nemzeti énekké/néphimnusszá a Szózat, majd a Himnusz dallamát szakma s közönség. E két melódia fölidézése az 1887. évi nyitányzenében így a múlt dicsőségének mindennél kézenfekvőbb szimbóluma lett. De a vérbeli teátrumi komponista is „előbújt” a zeneszerzőből, aki vígoperai eszközökhöz folyamodva Sarolta című dalművéből is kölcsönzött témákat, s darabját azok fölidézésével immár nosztalgia sugározta át, kései műveinek jellegzetes alaptónusaként.

Deák Ferenc (1861)

A még fiatal – harmincas évei közepén járó – Mihalovich Ödön, szimfonikus költemények, kisebb zenekari darabok, dalok (stb.) Budapesten már ismertnek számító szerzője, még ugyanabban az évben nagyszabású és megragadóan poétikus gyászindulót komponált zenekarra Gyászhangok címmel, Deák Ferenc emlékének ajánlva művét.

Az első vázlatokat egy Esz-dúr hangnemű versenyműhöz Liszt még ifjúkorában, 1830. táján vetette papírra. Részletesebben azonban csak a weimari időszakban kezdte kidolgozni a kompozíciót.

A bemutatóra végül 1855. február 17-én került sor Weimarban: Liszt maga játszotta a zongoraszólamot s a vendégként idelátogató Berlioz vezényelt. A művet az 1993-ban született Sakata Tomoki japán zongoraművész szólaltatja meg, aki a 2013-as Cliburn-versenyen a Dallas Morning News úgy nyilatkozott róla, hogy

játéka virtuóz, figyelemreméltó hangszínekkel és kifejezéssel,

és ezzel bekerült a dobogósok közé. 2016-ban első helyezést és hat különdíjat kapott a Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraversenyen Budapesten.

Mosonyi Mihály a gróf Széchenyi István halálára írt Gyászhangokkal öregbítette már meglevő zeneszerzői hírnevét: a szemtanú és barát id. Ábrányi Kornél sorai szerint

e remekmű oly híven, s oly mély drámai hatással tükrözte vissza a nemzet akkori fájdalmát, hogy a komponista egyszerre a nemzet ünnepelt zeneköltőjévé vált.

A koncertet Liszt Ferenc Hungaria című szimfonikus költeménye zárja, amely a tizenkét weimari alkotás sorozatának része a műfajban, egyszersmind magyar zenetörténeti mérföldkő: az első ‒ gyakorlatilag ‒ magyar stílusú szimfonikus költemény. Válasznak szánta a komponista Vörösmarty Mihály ódájára, melyet 1839‒40. évi pesti hangversenyei ihlettek. Mint köszönőlevelében Liszt kifejtette: célja, hogy „ama mély és dicsőséges rokonszenvre”, melyben pesti fogadtatásakor részesült, ne bizonyulhasson „méltatlannak”.