Valér

A művészet hatalom

2002.09.16. 00:00

Programkereső

Ma van huszonöt éve annak, hogy az öreg hölgy... Öreg? Még ötvennégy éves sem volt. Mindenesetre egyedül, otthon, csak a személyzet által körülvéve, a fényűző párizsi lakásban meghalt. Ha írnának még operákat énekesnőkről, akkor Maria Callas hálás téma lenne, egy tragikus élet, egy szomorú halál. De ma már legfeljebb filmeket forgatnak ebben a tárgyban, szerdán mutatják be (nem nálunk, csak a világban) Zeffirelli Callas-filmjét, Fanny Ardant-nal a főszerepben. Huszonöt év előadóművészek esetében elég lenne a feledéshez. Na jó, de Callas csak egy van.

De vajon ez mit jelent? Az operaéneklésnek áldozott életet? Ezrek és ezrek áldozzák az életüket az operaéneklésnek, és esetleg még mellékszereplőnek sem válnak be Alsó-Orosziban, aztán amikor erre rájönnek, éppen olyan boldogtalanul morzsolgatják napjaikat, mint Callas tette, de őket bolondnak mondja a környezetük, és senki nem reszket a tisztelettől, ha szóba kerülnek. Ki a tragika: akinek van mire emlékeznie, vagy akiben csak a vágy élt? Ki a szerencsétlen? Aki mindenét a közönségért áldozta föl (most ne próbáljuk meg meghatározni, hogy mi is az az áldozatul dobott „minden”), vagy aki kezét-lábát összetöri, hogy áldozat lehessen, és a nagyérdemű csak annyit mond: miattam ne fáradj?

Persze az opera mégiscsak szakma, van, aki tudja, és van, aki nem, aki tudja, az Callas, aki nem, az a hallgató, és köztük van még ezer lehetőség. Bár ilyen egyszerű lenne. Szombaton leforgatták a rádióban Hamari Júlia egy régi felvételét, Rossini Semiramidéjéből az áriát. Gyönyörű előadás, tiszta, kulturált hang, lélegzetelállító az egész, majdnem akkora a különbség ebben az áriában Hamari javára Callasszal szemben, amennyivel jobban énekel Callas a sarki fagylaltoslánynál. És mégis: Hamari Júlia szakmai élete lezárt, befejezett, tanítás, mesterkurzus, mindaz, ami egy énekespálya végén még jöhet, Callas pedig máig ható, nyugtalanító, újabb és újabb nemzedékeket izgató mítosz. Hamari-filmek és színdarabok nem fognak születni, pedig jaj, mennyien fognak még Callas utódaiként tündökölni a pályán.

Sajnos nem lehet magyarázatként azt mondani, hogy a jó reklám, a nagy publicitás, a hanglemezek hada, a kultúr-biznisz mindennek az oka. Mert aki meghall egy áriát Callasszal, az hallani akarja a következőt is, ha észreveszi a hibákat, akkor is érdekli az egész, ha nem tetszik neki a hang, akkor is megérzi, hogy ez valahogy más, több, erős. Nincs jobb magyarázat erre, mint hogy Callas kezében hatalom volt, képes volt nagy tömeggel (jóval nagyobb tömeggel, mint amekkorát az operarajongók tábora tesz ki) elhitetni, hogy amit énekel, az fontos, az az élet leglényege, az nem bolond széplelkek könnyeinek facsarása, hanem mindannyiunk élményeinek érthető kifejezése. És képes erre ma is, huszonöt éve por és hamuként, a megőrzött hanggal.

Ez nem szélhámosság, ez a legtitokzatosabb dolog, ami az operaházban vagy a lemezjátszó előtt megeshet, és mégis nap mint nap megtörténik. Nem ekkora léptékben, hiszen így ez azóta sem ismétlődött meg, de kicsiben, ihletett pillanatban, fogékony állapotban mindannyian átélhetjük. És nem lehet utánacsinálni: hiába képezi valaki ugyanott a hangot, hiába ismétli meg ugyanazokat a mozdulatokat, nevetségessé válik, és nem Callasszá. És nincs útmutató, kézikönyv arról, hogyan lehet valaki nagy, igaz énekes és ember, legfeljebb az, amit ő mondott a Juilliardon tartott kurzusok végén: „Hogy énekelek-e még vagy sem, nem számít. Az számít, hogy önök bölcsen használják föl az itt tanultakat. Gondoljanak a szavak jelentésére, a tiszta kiejtésre és saját érzéseikre. Azt az egy köszönetet várom el önöktől, hogy helyesen és tisztán énekelnek. Ha így tesznek, akkor nem dolgoztam hiába.”