Etelka, Aletta

Negyvenöt muzsikás év

2002.09.26. 00:00

Programkereső

Születésnapi beszélgetés Feuer Máriával A Muzsika negyvenöt éves, főszerkesztője, Feuer Mária hetven. A hazai zenei újságírás és zeneszociológia Erkel Ferenc-díjjal és Akadémiai Újságírói Díjjal elismert képviselőjének munkásságát nemrég a Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjével honorálták. Beszélgetésünk apropóját a kettős évforduló adta.

– Ha nem tudnám, hány éves, legalább hússzal kevesebbnek gondolnám.

– Nem szeretnék álszerény lenni: tisztában vagyok szerencsés biológiai adottságaimmal, és emelt fővel viselem az életkoromat. Ha együtt dolgozom fiatal kollégáimmal, úgy érzem, én is közéjük tartozom. Ez pedig erőt és kitartást ad.

– Szüksége is van rá, mert sokat dolgozik. Mi mindennel foglalkozik mostanában?

– Mindenekelőtt a Muzsikával. Büszke vagyok rá, hogy sikerült elérnünk azt, amit egyetlen más hazai zenei lapnak sem: már 45 éve létezünk. Ráadásul ezt úgy értük el, hogy tudatosan nehéz feladatot vállaltunk magunkra: szerettünk volna az egész zenei élet elé tükröt tartani. Éppen olyan jelentősnek tartjuk kritikai rovatainkat, mint az interjúk, portrék vagy az elméleti, zenetudományi írások közlését, a zenei élet eseményeinek nyomon követését. Lehet, hogy botorul, de azt remélem, nagyjából sikerült elérnünk a kitűzött célt. Pedig nem volt könnyű. Többek között azért, mert nehéz a különböző témák között egyensúlyozni, és nehéz ellenállni annak az igénynek, amit a mindenkori kulturális kormányzat törekvései támasztanak. Nem veszélytelenek a közéleti témák sem. Mindezek mellett a rendszerváltás után meg kellett tanulnunk a saját lábunkra állni. Nekem személy szerint a lap menedzselése hatalmas kihívást jelentett. Rá kellett jönnöm, hogy az elutasítás nem személyes kudarc, hanem a pénzgyűjtés velejárója. Ma már ott tartok, hogy bármilyen kis összeg megszerzését határozott sikerként könyvelem el. De ehhez idő kellett. Mint ahogy ahhoz is, hogy elérjük: ma már a fiatal zenetörténészek számára presztízskérdés, hogy írásaik megjelenjenek a lapban.

– A Muzsika mellett a Koncertkalendárium is az ön nevéhez kötődik.

– A nyolcvanas évek végén már megrendülni látszott a Filharmónia monopolhelyzete, egyre több zenekar rendezett önállóan hangversenyeket. A közönség tájékozódni szeretett volna a koncertlehetőségekről, a rendezők pedig felismerték, hogy hirdetniük kell magukat. Kellett egy fórum, ahol ezek az igények találkozhattak. Így lett az eredetileg a Muzsika olvasóinak kedvéért létrehozott szerény kiadványból önálló, nagy példányszámú lap. Mára ott tartunk, hogy a Koncertkalendárium nélkülözhetetlen segédeszköze lett a hangversenyrendezésnek, és hirdetéseinek bevétele segít eltartani a Muzsikát.

– Mi lenne, ha nem volna a Koncertkalendárium? Ön szerint ma valóban az kap segítséget, aki minőséget alkot?

– Az elmúlt évek során megtanultunk pályázni is, bár ez nem könnyű. Sajnos, mint a kultúra minden más területén, a zenében sem mindig a valóban kiemelkedő minőséget támogatják. Gyakran az kap pénzt, akinek jobb a menedzsere, vagy erősebbek a kapcsolatai. Ezért fontos, hogy például a Nemzeti Kulturális Alapprogram kollégiumában olyan kurátorok üljenek, akik szakmai felhatalmazással szólnak bele a támogatás elosztásába. De az is igaz, hogy nagyon nehéz eldönteni a támogatás szempontjait: a meglévő kevés pénzből több, esetleg kevésbé tehetséges művészt segítsenek kisebb mértékben, vagy inkább egy-két valóban kiemelkedő művész kapjon nagyobb összeget. De szerencsére mind gyakrabban találunk olyan nagyvállalatokat, amelyek felismerik, hogy az igényes művészet támogatása a róluk kialakult képet is kedvezőbbé teszi.

– Tehát szerkeszti mindkét lap nyomtatott kiadását, és az interneten is megjelentek.

– Igen, egy éve sikerült elindítanunk a Muzsika on-line kiadását. Ugyanott az elmúlt negyvenöt év számainak tartalmát repertórium-szerűen felvisszük a világhálóra. Épp emiatt nézegettem a régebbi évfolyamokat, és rájöttem, hogy a lap mindig tükrözte az adott kor művészetpolitikai légkörét, és éppen korlátaival együtt mutatta meg annak lehetőségeit. A Koncertkalendárium internetes változata pedig szeptember 25-én indult útjára. Ezzel az olvasókat fogjuk segíteni, hiszen gyakran lapzárta után módosulnak időpontok, helyszínek, közreműködők, és az új információt már nem tudjuk eljuttatni a közönséghez. Többek között ezt a problémát oldja meg a világháló.

– Marad ideje a kutatásra?

– Sajnos nem. De attól tartok, ha futná is az időmből, nem volna rá pénz. Én nagyon speciális területen végeztem kutatásokat, a közönség és a zene viszonyát igyekeztem egyes vidékeken feltérképezni. Akkoriban a zenekarok fenntartói még figyeltek arra, hogy megtudják, miért járnak a fiatalok koncertre, hogyan lehet megnyerni a következő generációt a zene szeretetének. De ahogy elmaradtak a kutatások, úgy fordultam egyre több energiával más területek felé, ezért nem bánom, hogy így alakult.

– Ha visszatekint az elmúlt évtizedekre, van-e valami, amit másként csinálna?

– Ha a „muzsikás” korszak elején rendelkeztem volna a mai tapasztalataimmal, egy-két dolgot talán másként csináltam volna. De jobban meggondolva: a körülmények miatt nemigen tehettem volna mást. Úgyhogy azt hiszem, ma is hasonlóképpen döntenék. Ahogyan már azt se bánom, hogy eredeti terveimmel ellentétben nem lettem zongorista. Büszke vagyok viszont a lapra, a közvetlen munkatársaimra és a lap köréhez tartozó szerzőkre. Nekik köszönhetem, hogy ambícióm nem csökken, ők inspirálják az ötleteimet és töltenek fel energiával. Most éppen a Koncertkalendárium internetes oldalát szeretném sikerre vinni. Jó érzés lenne, ha erre is büszke lehetnék.