Etelka, Aletta

Album a hangzó múltból

2002.09.27. 00:00

Programkereső

Megítélhető-e egy zenei teljesítmény hangfelvétel alapján? A kérdés persze nem mai, de talán nem kevésbé aktuális, mint 20-30 évvel ezelőtt, amikor Pernye András erről elmélkedett. Tudom, tudom. Más idők, más fordulatszám. Az Ô idejében még igen gyatra minőségű, recsegő-ropogó hanglemezek jellemezték a Hi-Fi-t is, szó sem volt digitális technikáról, DAT-ról, CD-ről, DVD-ről.

Megítélhető-e egy zenei teljesítmény hangfelvétel alapján? A kérdés persze nem mai, de talán nem kevésbé aktuális, mint 20-30 évvel ezelőtt, amikor Pernye András erről elmélkedett. Tudom, tudom. Más idők, más fordulatszám. Az Ő idejében még igen gyatra minőségű, recsegő-ropogó hanglemezek jellemezték a Hi-Fi-t is, szó sem volt digitális technikáról, DAT-ról, CD-ről, DVD-ről.

Pernye valami olyasmit mond, hogy zongoristát, énekest csak-csak meg lehet ítélni, de karmestert szinte lehetetlen. Miért van mégis olyan nagy reneszánsza az archívumokból elővarázsolt, digitálisan úgy-ahogy megtisztított, feltuningolt felvételeknek? Szívesen mondanám, hogy nyilván a hagyományápolás okán, de alighanem nagyot tévednék. Akkor viszont marad a legkézenfekvőbb magyarázat: ezt keresi a piac. De miért? Miért hallgat valaki szívesebben egy, helyenként szinte felismerhetetlenül szóló mono felvételt, mondjuk a Till-ből, amikor többtucatnyi jobb kiadvány kapható?

Ennek számtalan magyarázata lehet.

Ebből az egyik, hogy aki egy ilyen lemezt hallgat, fölfedezni vél valamit a régi szép időkből. A boldog berlini békeévekből. Megtudhat valamit arról, mit gondoltak (zenei) elődeink a bécsi klasszikáról. Hogyan látták és láttatták kortársaikat. Mert bőven volt mit megmutatniuk. A tisztelt publikum pedig lányos zavarában alig tudta eldönteni, hova is menjen aznap este. A Staedtische Operába Bruno Walterhez, a Staatsoperbe Erich Kleiberhez, a Krollba Klemperert hallgatni vagy a Berlini Filharmonikusok hangversenyére Furtwaenglerrel? A nagy ötösből csak Toscanininek nem jutott állandó hely.

Hiába. A bőség zavara.

Kleiber mindenevő volt. Képes volt egymás utáni estéken vezényelni például a Salomét, a Mesterdalnokokat és a Rózsalovagot. De ő mutatta be a Wozzeket, vezényelte a berlini bemutatóját Bartók, Milhaud, Sztravinszkij vagy Schönberg műveinek.

Discográfiájában 49 szerző (Bachtól mondjuk Dallapiccoláig) szerepel.

A hangfelvételekkel némileg hadilábon állt, pontosan tudva, hogy ezek legfeljebb kiragadott pillanatai valami megfoghatatlan s állandóan változó, rögtönzésszerű csodának, de tisztában volt a gramofon jelentőségével, a kortárs zene terjesztésének fontosságával.

54 lemeztársaságnak készített felvételeket. Erősen redukált zenekarral, egy óriási tölcsér előtt, addig ismételgetve az adott zeneművet, míg mind zeneileg, mind technikailag sikeresnek nem volt mondható.

Kleiber és a Telefunken nagy korszaka 1930-ban kezdődött. Alig négy és fél év alatt 103 oldalnyi zenét rögzített, amiből 85-öt a Berlini Filharmonikusokkal. Johann Strausstól Janácekig.

E lemezen hallható utolsó berlini felvétele is. Három héttel búcsúkoncertje után Schubert befejezetlenjével mondott istenhozzádot Berlinnek, Németországi karrierjének és egy szebb évszázadnak.

1935-öt írtak a naptárak.

A lemezen hallható előadásokkal persze nem muszáj egyetérteni. Van, amelyiknek a tempója okoz meglepetést, másoknál az agokikák. Néhol hiányoznak az ismétlések, máshol hihetetlenül szólnak a rezek. Mintha egy régi-régi fényképalbumot lapozgatnánk. Az emberek ismerősek, de a ruhák, a környezet szokatlan. S valamiért mégis tetszik. Csak az emlékezet tenné? Ki tudja. Családi albumot lapozgatva nem mondjuk egy-egy megsárgultmegbarnult fénykép láttán, hogy ez tetszik, ez meg nem. Csak időről időre elővesszük. Mert ez is az életünk része. Az örökségünk.

Így kell hallgatni.