Valér

Chick Corea: Now He Sings, Now He Sobs

2002.11.14. 00:00

Programkereső

Régi adósságot törlesztett a Blue Note Kiadó, amikor megjelentette Chick Corea 1968 márciusában rögzített tizenhárom felvételét, melyet Now He Sings, Now He Sobs címen ismer a pianista korai munkássága iránt érdeklődő sajnálatosan kisszámú rajongó.
09cda499-f275-41a9-bc69-e098529f1e78

A Tones For Joan’s Bones, a jelen kritika témájául választott triólemez, az A.R.C., vagy éppen az utóbbival egy évben kiadott, két lemezből álló Piano Improvisations emléke alaposan megfakult a Return To Forever együttes átütő sikerű projektjei, majd a 80-90-es évek leginkább populáris jazz-idiómákban gondolkozó Corea-zenekarainak árnyékában. A Gary Burton- és Steve Kujala-kapcsolatban a lírikus melódiákat szerző/előadó zongorista dominált, s az elektromos zenekarokban a Fender-zongora, illetve később a Yamaha strap-on hangszer egy gyakran harsány modernistát mutatott: egykori hívei sokan úgy érezték, a valamikori nagyformátumú muzsikus továbbra is brilliáns technikai képességekkel rendelkező fusion-előadó lett. Persze ellenpéldákkal szintén szolgálhat az ugyancsak kanyargós művészi pálya: az 1981-es Live In Montreux Joe Hendersonnal, vagy a Lee Konitz irányította Creative Music Studio szintén ’81-es woodstock-i koncertje (ahol a Now He Sings… triójából ketten is játszottak: Corea és Miroslav Vitous) többet mutatott a régi, kísérletező Coreából, mint az újabb hallgatói igényeket kielégíteni hivatott lemezei.

Az 1968-as triólemez az évtized végének úttörő jazzteljesítményei közé tartozik. Olyan konzisztens előadás, mely csak három kivételesen jelentős muzsikus közös szellemi erőfeszítéseként jöhetett létre. Nem is kérdéses, hogy az eredetileg csak öt számmal megjelent album (Solid State, CJ325009), melynek ma már teljes változatát hallgathatjuk, kulcslemez a bop utáni jazzben. Akad kritikus, aki ebből az időszakból csupán egyetlen háromtagú zenekart, a brit Howard Riley trióját tudja példának hozni, mint amely a legismertebb hangszerfelállású triózás (zongora, bőgő, dob) nyelvének megújítása szempontjából egyáltalán megemlíthető a Corea-zenekar mellett.

Chick Corea 1968-ban minden addigi zenei tapasztalatát össegezte triólemezén. Apja trombitajátékának és Salvatore Sulo művészi instrukcióinak ifjúkori emléke képezi a darabok legalsó, tömény rétegét, melyre a pianista gazdag zenei világa ráépülhetett. A látványosan sokféle ritmusképletben, dallamfűzésben és harmóniavázban ott érezhető Corea mind szenvedélyesebb érdeklődése a hispán, illetve latin és brazil zenei világok iránt (Samba Yantra, Bossa), amit nyilván a Mongo Santamariával és Willie Bobóval való együttműködés néhány évvel korábban csak erősített. A latin hatás most is, mint a két évvel korábbi quintett-albumon (Tones For Joan’s Bones), free- és bop-elemekkel keveredett. Corea már ekkor igen egyéni játékát ugyanis a Coltrane-kvartett nagy stilisztája, McCoy Tyner, valamint Bud Powell egyként inspirálta.

Már az első két lemezen feltűnik Corea fölényes hangszerkezelése, tiszta akcentusai és artikulációja, precíz billentése – tempótól függetlenül. Improvizatőrként is elsőrangú művésznek mutatkozik: Michael Cuscuna emeli ki a lemez felvételei közül – joggal – a Gemini című hosszabb darabot, mely eredetileg két teljesen különálló improvizált zongora-, illetve bőgőszólóból alakult ki. Az is feltűnő, hogy csupán a Matrix képviseli a hagyományos szerkezetet, a többi Corea-szerzemény, illetve az igen liberálisan kezelt Pannonica (Monk) és My One And Only Love mind-mind az innovátor muzsikusokat dícséri. (Közülük ketten, a zongorista és a cseh származású bőgős, Miroslav Vitous akkoriban még pályakezdőnek számított, a dobos Roy Haynes már befutott, tapasztalt zenész volt.). Corea már itt is alkalmazza a hangszer-preparálást mint újfajta technikát, melyet később is előszeretettel épített be trió- és duó-előadásaiba. Emellett gyakran teljesen függetleníti egymástól a két kéz játékát, és izgalmas feszültséget teremt melódia és basszus-ostinatók vagy ritmus-akcentusok között. Perkusszív játékában felismerhető vonzódása a dobolási technikákhoz; gyakran újszerűen poliritmikus, amit játszik. Egyes felvételeiben ugyanakkor a lírikus, az európai klasszikus harmóniarendszerek örököse győzedelmeskedik az avantgarde érdeklődésű jazz-muzsikus felett, úgyhogy zenéjének elemzésekor Debussy- és Ravel-élményeit is érdemes figyelembe venni.

A Now He Sings, Now He Sobs már a kortárs hallgatókra is nagy hatást gyakorolt, a triózó Corea azóta is rengeteg fiatal zongorista elsõszámú példaképe. S maga Corea is alighanem legjelentõsebb formációi között jegyzi a Vitoussal és Haynes-szel alakított triót, hiszen a 80-as évek elsõ felében újraalakította a csapatot, és egy dupla stúdió-, valamint egy szimpla koncertlemezt készített vele. Ez a két album szintén Corea legjobb teljesítményei közé tartozik. 2001-ben pedig a hatvan éves muzsikus ismét összehozta régi trióját a Blue Note klubban rendezett ünnepi koncertsorozatra.