Etelka, Aletta

"Nagyon hiszek Európában”

2002.12.28. 00:00

Programkereső

Világhírű zongoraművészünk, Schiff András az elmúlt hetekben három koncertet adott Budapesten. Februárban újra a Zeneakadémián, jövő ősszel pedig a fertődi Esterházy-kastélyban játszik. Schiff András azt mondja, soha semminek nem örült annyira, mint Kertész Imre Nobel-díjának.

- Egy éve azt nyilatkozta a Magyar Hírlapban, hogy nem akarja "felemelt mutatóujjal nevelni” a közönséget. Legutóbbi, három koncertből álló budapesti sorozatára mégis újra olyan műsort választott, ami sokkal inkább elgondolkodtató, mint szórakoztató...

- Fontosnak tartom, hogy minden műsornak legyen profilja, tematikája. Ezt egy zongorista – más hangszeresekkel ellentétben – megteheti, mert nagyon gazdag repertoár áll rendelkezésére. Örülök, ha a közönség jól érzi magát, de számomra egy koncert több, mint szórakozás és szórakoztatás. Bizonyos szempontból mégiscsak kell nevelni is: tanítani azokat, akik még nem ismerik az európai zenekultúra alapköveit, másokat pedig újra és újra emlékeztetni. Nem osztom azt a pesszimista nézetet, hogy a zene válságban lenne, s ebből csak az jelenthetne kiutat, ha az igazán minőségi műsorok helyett a népszerűséget állítanánk előtérbe. Nem szabad lebecsülni a közönség felkészültségét és felvevőképességét; én például mindig az "ideális hallgatót” képzelem magam elé, amikor megtervezek egy-egy koncertet vagy sorozatot.

- Haydn, Beethoven és Schubert három utolsó zongoraszonátáját játszotta el a Zeneakadémián. Mi köti össze e három, látszólag nagyon különböző zeneszerző-egyéniség életművét?

- Haydn tanította Beethovent, Schubert pedig mindkettőjüket mélységesen tisztelte. Beethovent például annyira, hogy meg sem merte keresni, pedig egy városban éltek. Haydnnál – akiről sokszor úgy érzem, az összes zeneszerző közül ő volt a legnagyobb – az "utolsó szonáták” fogalmának nincs különösebb jelentősége, bár az ő esetében is megfigyelhető egyfajta evolúciós folyamat. Beethovennél viszont az utolsó szonáták – különösen az op. 110 és az op. 111 – egészen kivételesek. Olyan ez a két mű, mint egy ruha, amibe bele kell nőni: csak most, közel ötvenévesen éreztem alkalmasnak magam, hogy eljátsszam ezeket.

- A koncerteket két különböző zongorán, saját hangszerein játszotta végig, amelyek önnel együtt utaznak a világban. Néhányan különcnek gondolhatják emiatt...

- Miért nem gondolják különcnek azt az énekest, aki a saját hangján szeret énekelni, vagy azt a vonóst, aki ugyancsak viszi magával a saját hangszerét? A hangszernek sokszor nagyobb jelentősége van, mint bárki gondolná, ezért ragaszkodom a zongoráimhoz éppúgy, mint az állandó hangolóhoz, zongoratechnikushoz; még akkor is, ha a koncertszervezők nem mindig vállalják át az ezzel járó többletköltséget. A legutóbbi budapesti koncertekre azért hoztam két zongorát, mert Schuberthez, illetve az op. 110-es Beethovenhez egy Steinway túlságosan objektív – ehhez egy szép Bösendorfer kellett.

- Februárban Bachot játszik a Zeneakadémián, ősszel pedig Schiff András és barátai címmel rendeznek fesztivált a fertődi Esterházy-kastélyban. Ezeknek a koncerteknek mi lesz a tematikája és profilja?

- Bach zenéje számomra a mindennapi kenyér: a Wohltemperiertes Klavier két kötetét, a Francia és Angol szviteket folyamatosan játszom. Bachnál lehet leginkább megérezni a zene spirituális üzenetét; olyan lelki táplálék ez, amire nagy szükségük van az embereknek. Még azoknak is, akiket dialektikus materializmusban neveltek, mert az nem lehet véletlen, hogy sem Bach, sem Haydn, sem Beethoven, sem Schubert nem volt ateista. Bach zenéjében van valamiféle misszió, ami azonban nem jelent "hittérítést”, hiszen mindenki azt szűr le belőle, amit tud és akar. Eszterházához szép emlékeim fűződnek, szívesen jövök újra, bár a "Schiff és barátai” megjelölést nem nagyon szeretem, mert itt nem elsősorban rólunk van szó, hanem Haydnról, Beethovenről, Schubertről.

- Bizonyára személyesen érintette Kertész Imre Nobel-díja. Régóta barátok.

- Nem olyan régi ez a barátság, mint amennyire mély. Soha semminek nem örültem ennyire, mint Imre elismerésének, bár az én szememben ő már régóta Nobel-díjas. Első élményem a Sorstalanság és a Kaddish volt; mindkettő nagyon megragadott. Később esszéit olvastam, majd a Kudarcot, amit legalább ugyanolyan remekműnek tartok, mint a Sorstalanságot. Amikor személyesen is megismerkedtünk, kiderült, hogy Imre mennyire muzikális, s talán az ECM kiadó vezetője, Manfred Eicher is ezért vetette fel, hogy a náluk megjelent Janacek-lemezemhez kapcsolódva írja le a gondolatait. Imre először nem akarta, de aztán mégis megírta – konzseniálisan.

- Az is Manfred Eicher ötlete volt, hogy a legutóbbi Schumann-albumának borítóján Nádas Péter egyik fotója szerepeljen?

- Igen, Eicher nagyon nyitott a Gesamtkunstwerk felé, és egyáltalán nem mindegy számára, hogy egy magyar művész lemezfelvételéhez milyen asszociációk társulnak. Nádas Pétert egyébként nem ismerem személyesen – az írásait természetesen igen –, és korábban azt sem tudtam róla, hogy ilyen kiváló fényképész. Magyarországról mindig azt mondják, hogy zenei nagyhatalom, de miközben a Kurtág utáni zeneszerző-nemzedéket kifejezetten hiányolom, úgy érzem, Kertész Imre, Nádas Péter, Esterházy Péter és mások révén az európai irodalomban egyre inkább felértékelődik a magyar kultúra. Ha Budapestre jövök, az egyik legnagyobb öröm, hogy bőröndnyi új könyvet, jobbnál jobb írásokat vihetek magammal, s aztán az anyanyelvemen olvashatok. Kertész Imréé például hatalmas, rendkívül fajsúlyos életmű. Nincs benne semmi sallang és felesleg, nagyon ökonomikus, pont akkora, amekkorának lennie kell. Egy-egy olyan regény, mint a Kudarc vagy a Sorstalanság, több év keserves munkája, s mi, kívülállók el sem tudjuk képzelni, mi minden kerülhetett közben a papírkosárba. Ez engem bizonyos szempontból Beethoven fejlődésére és munkamódszerére emlékeztet.

- Az elmúlt hetek másik, kiemelkedően fontos eseménye volt az Európai Unió keleti bővítése, a csatlakozási tárgyalások lezárása. Kulturális szempontból milyennek látja a jövő Európáját?

- Nagyon hiszek Európában, s nemcsak politikai-gazdasági szempontból, hanem kulturálisan is. Nem tartozom a globalizáció hívei közé, de mégsem tudok egyetérteni az euroszkeptikusokkal, és nem félek attól, hogy Európából egy második Egyesült Államok válna, ahol minden város, minden régió szinte teljesen egyforma. Jó példa erre Olaszország: ha utazunk egy órát, s elmegyünk Milánóból Bolognába, majd onnan Firenzébe, három teljesen különböző tradíció és hangulat fogad minket, pedig még mindig csak Észak-Itáliában járunk. Ezzel szemben, ha Seattle-ből egy hosszú repülőút után megérkezünk mondjuk Houstonba, szinte semmi különbséget nem tudunk felfedezni. Biztos vagyok benne, hogy az európai nemzetek közül senki sem akarja majd feladni a saját múltját, történelmét, kulturális autonómiáját, s ezen nem változtathat a politikai és gazdasági szövetség, a közös érdekérvényesítés, az egységes valuta. Az erős, egységes Európára már csak azért is szükség van, mert amióta nincs hidegháború, és felbomlott a Szovjetunió, az Egyesült Államoknak nincs ellensúlya, ami hosszabb távon nem egészséges. Ezt az ellensúlyt persze nem elsősorban politikai, s főleg nem katonai értelemben képzelem el; örülnék, ha Európa nem fegyverkezne többé.

- Művészi pályájához visszakanyarodva: a nyugati híradásokból úgy tűnik, egyre gyakrabban és szívesebben vezényel, pedig korábban azt mondta, ennek csak kiegészítő szerepe lehet...

- Továbbra is így gondolom: ez egy olyan, komplementer tevékenység, ami semmilyen formában nem érinti, legfeljebb árnyalja, s ezáltal segíti a zongorázást. A vezénylés iránti igény egyébként abból is fakadt, hogy sorra meghaltak azok a karmesterek, akiket igazán szerettem: Végh Sándor, Doráti Antal, Solti György, Rafael Kubelik. Szerencsére itt van még Bernard Haitink és Fischer Iván, de a lista nagyon rövid, ezért néhány éve elhatároztam, kipróbálom, hogy milyen az, ha befelé fordítom a zongorát, és magam vezénylem a versenyművet, amit éppen játszom. Ez az újfajta kommunikáció óriási többletet adott számomra, és úgy érzem, a zenekari muzsikusoknak is, akik ilyenkor szinte kamarazenésszé lépnek elő. A zongoraversenyek után elkezdtem mást is dirigálni, például a Máté-passiót vagy Mozart-operákat. Szeretném egyszer elvezényelni Haydn A Teremtés című oratóriumát, Schubert szimfóniáit és Esz-dúr miséjét is. Ezek a szakrális dolgok nagyon fontosak a mai világban, és zongoristaként biztosan nem találkozhatnék velük ilyen közvetlen formában. Karmesterként sok meghívást kapok, de csak néhányat fogadok el: évente egy-két alkalommal dolgozom saját együttesemmel, a Cappella Andrea Barcával, emellett az Európai Kamarazenekarral, a londoni Philharmonia Orchestrával, a Los Angeles-i és philadelphiai zenekarral. A Budapesti Fesztiválzenekarral 2004-ben játszom el az öt Beethoven-zongoraversenyt.

- Említette a közelgő ötvenedik születésnapot. Ha visszagondol az elmúlt évtizedekre, vannak-e cezúrák, vagy organikus egységnek látja eddigi pályáját?

- Nem hiszem, hogy éles korszakhatárok lennének, inkább bizonyos belső kényszereknek igyekeztem időről időre megfelelni. Sohasem foglalkoztatott, hogy miként alakul a pályám, mert úgyis mindig adódnak véletlenek, amelyek másképp alakítják a dolgokat. Tervezgetni azért lehet: mostanában például felmerül bennem néha, hogy szívesen írnék könyvet, s talán egyszer zenét is.