Etelka, Aletta

Teli tüdőből fújja az ugrós szilaj táncot

2003.01.20. 00:00

Programkereső

„Ugrós szilaj tánc, – s bőrduda: Ezt fujják talp alá oda.” – szól az idézet a legnagyobb skót költő verséből. Robert Burns január 25-i születésnapja, a skótok nemzeti ünnepe természetesen még Budapesten sem maradhat tánc és dudaszó nélkül. Erre biztos garancia Kéri György személye, aki a jótékonysági estet szervező Skót–Magyar Társaság tagja, és az egyetlen skótdudás Magyarországon.

Skót kockás szoknyában, térdzokniban jön ajtót nyitni. Kőbánya egyik csöndes utcájában, a januári fagyban sem meglepő ez a látvány; az ott lakók megszokták már: skótdudás az egyik szomszéd. Még a cirkalmas, égbetörő dallamok sem zavarják őket.

Kéri György, odabenn aztán teljes díszbe öltözködik: a ropogósra vasalt fehér ing és kockás mellény fölé kitömött vállú, fekete kabátka kerül; mindennek tetejébe pedig magas, bozontos fejfedő. A dudásnak ugyanis – hajdanában – fontos volt, hogy kiemelkedjen a tömegből: ő volt a csatában a zászló, a messziről is azonosítható gyülekezési pont. A békeidőkre mindebből csak a hangos dudaszó maradt.

– Ez a viselet megszállottságom elengedhetetlen kelléke – mutat végig magán a muzsikus. – Még az sem zavar, hogy folyton ki kell igazítanom: nem szoknya van rajtam, hanem kilt; a legférfiasabb skót ruhadarab. Igaz, ma már csak alkalmi öltözéknek hordják, leginkább az ünnepeken kerül elő a szekrényből. A fellépéseimen a nőket persze az izgatja: vajon mi van a kilt alatt? Nos, mielőtt megkérdezné: nem hordanak alatta semmit. Ez ősidőktől fogva így természetes; és higygye el, inkább hőségben kellemetlen, mint ilyenkor télen. A vastag gyapjú alatt nem fázik a skótok feneke.

– Akkor a nehezén túlestünk – gondolom magamban, és szemérmesen félrefordítom a fejem, míg vendéglátóm – újabb fontos ereklyéért – fellépked előttem az emeletre vezető lépcsőn.

Hamarosan óriási tablóval, a „tartan mappel” tér vissza, amely az első száz nemesi család skót kockáit ábrázolja. Mint legnagyobb meglepetésemre kiderül, ennek a mintának legalább kétezer variációja létezik. A legismertebb – a piros-zöld-sárga színűn, amely nyakkendőn, zakón, takarón újra meg újra divatba kerül – a Royal Stewart: a legelső klán nevét viseli.

A mi dudásunk természetesen jogosan ölti magára ezt a jellegzetes mintát; ő ugyanis távoli rokonságot fedezett fel a nemesi Kerr családdal, amelynek tagjai piros kockás kiltben, a Stewartok testőreiként szolgáltak egykoron.

A dudásöltözék – pontosan három váltás – immáron hét esztendeje játszik főszerepet Kéri György életében. Előtte sok mindennel próbálkozott: volt hivatásos zenész és telefonszerelő, javított televíziókat, rádiókat, majd pedagógia-közművelődés szakon szerzett diplomát, és Zugló önkormányzatában szervezte a kerület kulturális életét. Skócia azonban ez időben sem hagyta nyugodni.

– Évtizedek óta izgat a skótok mitikus világa és színes történelme – kapom a magyarázatot. – Imádom vad tájaikat, a kristálytiszta vizeket, rajongok a népdalaikért, a hangos mulatozós kedvükért – a whiskynek sem vagyok ellensége –, és az sem lehet véletlen, hogy a kedvenc színészeim, énekeseim – hogy csak Rod Stewartot és Sean Conneryt említsem – mind innen származnak.

Nem csoda ezek után, hogy Kéri úr lélekben a skótokhoz tartozónak vallja magát. Az is magától értetődő, hogy tagja az egy évtizede működő Skót–Magyar Társaságnak, ahonnan – csak úgy saját kedvére – kölcsönkért egyszer egy dudát. Hazavitte, kipróbálta: azonmód szerelem lett belőle.

Útra kelt tehát Edinburghba, hogy jobban megismerje a kacifántos hangszert; több szemesztert elvégzett már, de – mint megjegyzi – ahhoz nem elég egy élet, hogy az ember elmondhassa magáról, tökéletesen tud játszani. Beszélgetésünk e pontján, értelemszerűen, előkerül a duda is. Mielőtt megszólalna, megtudom, hogy a furcsa, „soklábú” jószág eredetileg birkabőrből készült, és a tömlő belsejét a whisky és a sör alapanyagával kenték be, hogy jobban megtartsa a levegőt. Ez a magyarázata annak, hogy a dudás körül folyton kellemes malátaillat lengedezett.

Ma már eltűnt az illat; könnyebb anyagok adják a hangszer lelkét, de a működési elv most is ugyanaz: úgy kell elképzelni a tömlőt, akár egy strandlabdát, amelyen négy lyukat ütöttek. Itt áramlik a levegő. A vállra fektetett fekete rudakon – a három drónon – szólal meg az akkord, elöl a furulyaféle chanter fújja a dallamot. Kapok mindebből egy kis ízelítőt is: a tekervényes muzsika betölti az egész házat, a dudás kipirult arca pedig arról árulkodik, hatalmas tüdő kell a hangszer megszólaltatásához.

Tüdő, meg nagyfokú megszállottság, némi zenei érzékkel párosulva. Ezek híján senkiből sem válhat igazi skótdudás. Talán nem véletlen, hogy Magyarországon is csak egyetlen egy akad belőle: Kéri György személyében.