Valér

Az NFZ amerikai turnéjának sajtóvisszhangja

2003.02.02. 00:00

Programkereső

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar ezekben a hetekben - több évtizedes szünetet követően - ismét hosszabb koncertkörutat tesz az Egyesült Államokban. Az alábbiakban az együttes koncertjeiről megjelent méltatásokból közlünk néhány szemelvényt.
45fbdf1f-d745-4bc9-bfeb-016bb8bebd0f

„Az amerikai zenekarok többségét jellemző gazdag és homogén hangzás helyett a magyar vendégegyüttestől csillogó és áttetsző, a hangszerek változatos színeit kiemelő játékot hallottunk. A fafúvósok figyelemre méltó élénkséggel és kifejezőerővel, a rézfúvósok pedig – ahogy azt kell – férfiasan játszottak, míg a vonósok feszes és koncentrált előadásmódja rendkívül tiszta és pontos hangzást eredményezett. Ez a hangzás részben valószínűleg Kocsis Zoltánnak köszönhető, akinek lenyűgöző zongorajátéka is hasonló elképzeléseket sejtet.

A műsor első száma, Bartók Táncszvitje mindjárt alkalmat adott a fafúvósoknak kitűnő játékuk megcsillogtatására. Különösen tetszettek a fagottok és a klarinét – a zenészek szinte improvizatórikus könnyedséggel, ugyanakkor a ritmus tökéletes betartásával adták elő a szólókat. Kocsis és a zenekar az egész mű alatt érzékeltetni tudta a zenében rejlő ironikus humort csakúgy, mint a robusztusabb és népiesebb elemeket. Kocsis ritmuskezelése figyelemre méltó: egyszerre hajlékony és fegyelmezett. Feszes, ám ugyanakkor kifejező mozdulataival úgy tudta tükrözni a váltakozó, rapszodikus hangulatokat, hogy közben egyszer sem veszítette szem elől az egész mű szerkezetét, irányvonalát” – írja William Wellborn zongoraművész, a San Franciscó-i Zeneakadémia tanára az egyik legrangosabb internetes zenekritikai lapban, a San Francisco Classical Voice-ban.

„Liszt Ferenc Esz-dúr zongoraversenye alkalmat adott Kocsis főzeneigazgatónak, hogy zongoristaként és karmesterként is megcsillogtassa képességeit – folytatja Wellborn. (…) Kocsis élénk és izgalmas, a romantikus túlzásoktól mentes értelmezést kínált, és én magam például ritkán éreztem ennyire érthetőnek ezt a zenét. Öröm volt hallani a nyitó rész pontosan és átgondoltan strukturált előadását. Nyoma sem volt retorikus fellengzősségnek: helyette maradt a szokatlanul hatásos és intelligens megfogalmazás. (…) A végén a közönség felállva ünnepelt.”

"Felkavaró, nagy magyar eposz" című cikkében Chris Pasles, a Los Angeles Times kritikusa Bartók Concertójának előadásáról azt írja, hogy a mű Kocsis és a Nemzeti Filharmonikusok kezében „nemzeti eposszá lényegült át”. „Kocsis kiegyensúlyozott vezénylése és a zenészek elkötelezett muzsikálása teremtette meg ezt a hatást. A gyors tempókkal és az öt tétel közötti szünetek minimálisra rövidítésével Kocsis egy pillanatra sem lankadó lendülettel játszatta zenekarát, már a mű első ütemeitől, a nagy veszély felismerésétől kezdve.”

 
0836308c-db44-42f6-a57d-e2e0dfd7960c
 

Timothy Mangan "Magyar zene tündöklő magyar előadásban" címmel jelentette meg kritikáját az Orange County Registerben. „Izgalmas Kocsis pálcatechnikája és értelmezésmódja – írja a kritikus. Más zongoristából lett karmesterekre (most Vladimir Ashkenazy jut eszembe) emlékeztet abban, ahogy játszik a zenekaron, nem csak pálcáját lengeti előttük. A zenei folyamatot állandóan szoros kontroll alatt tartja, a frázisoknak és az azokat megtestesítő instrumentális hangzásoknak határozott kontúrokat ad. Pálcája vége mindent tisztán és pontosan rajzol fel a levegőben.
Kodály alábecsült Páva-variációi és egy rokon mű, Bartóktól a Concerto Kocsis értelmezésében egyszerre volt határozott és ésszerű, az első hangtól az utolsóig megtervezett, tempójában pontosan formált, ugyanakkor olyan energiákkal telített, amire csak az az előadó képes, akinek a mű a kisujjában van. A zenekar tökéletesen hajtotta végre a karmesteri utasításokat. (…) A közönség hatalmas tapssal fejezte ki tetszését” – teszi hozzá kritikája végén Timothy Mangan.