Szilárda

„A legszebb zene a csend”

2003.03.17. 00:00

Programkereső

David Yengibarjan zenéjét nem könnyű műfaji korlátok közé sorolni: felfedezhető benne az örmény népzene, az argentin tangó, Astor Piazzolla vagy a dzsessz. Inkább hallgatni kell. Harmonikája március 18-án, az Urániában szólal meg legközelebb, a tavaszi fesztiválon, azon szerencsések előtt, akik időben jegyhez jutottak. Erről a koncertjéről, készülő új lemezéről, filmzenéiről, az alkotás nehézségeiről és szépségeiről beszélgettünk.

Kikkel és milyen számokat fog játszani március 18-án az Urániában?
– Főleg saját szerzeményeket, együtt Frank Londonnal, aki trombitán, Barcza Horváth Józseffel, aki nagybőgőn és Dés Andrással, aki ütőhangszereken zenél majd. Frank London New Yorkban él, zenekara a Klesmatics, de különböző dzsesszformációkban is játszik, klezmert, keleti zenéket is. Soha nem léptünk még fel együtt, sőt nem is találkoztunk, csak a felvételeit hallottam, ezeket nagyon szeretem. Küldtünk neki lemezt, kottákat, így már ő is ismeri az én számaimat. 17-én egy stúdióban találkozunk, és közös próbát tartunk. Egyébként a Trio Yengibarjan sem szünetel, velük lépek fel a Roma Parlamentben 29-én, majd 31-én a Millenáris Parkban.
– Zenéje összetett, különböző stílusokból merít, és ezeket szűri át a saját személyiségén. Mennyire volt nehéz rátalálnia a saját hangjára?
– Jerevánban klasszikus zenei tanulmányokkal kezdtem, aztán a népzene felé fordultam, de gyerekkorom óta szeretem a filmzenét is, főleg a Nino Rotáét. Ekkor még nagyon eklektikus voltam, nem találtam meg a saját stílusomat. Piazzollát 1995 végén hallottam először, már Magyarországon, utána 2-3 hétig csak hallgattam, emésztettem. Ez nem a könnyű, szórakoztató, táncolható tangó, annál súlyosabb, karizmatikusabb. Lassanként belekattantam ezekbe a harmóniákba, ravasz ritmusokba, és lehet, hogy majd megyek tovább: a készülő lemezemen csak egy olyan szám lesz, ami hasonlít az előző album hangulatához: ez a Panic. Még nem tudni, mikor jelenik meg, sőt még a címét sem. A zenében semmi sem megy könnyen, de a kiadóm, a BMC nagyon sok mindenben segít.
– Mégis, milyen lesz az új lemez hangulata?
– Mostanában a keleti zenék foglalkoztatnak, nemcsak az örmény, hanem a zsidó, szerb, cigány, görög és egyéb balkáni muzsikák. Ezek vannak ötvözve szólókká, olyan improvizációkkal, amelyek nem népzeneiek, például piazzollás vagy dzsesszes ritmusokkal.
– Hogyan építi fel az improvizációit? Már előre kigondolja az elemeket, vagy egyszerűen utat enged az érzelmeinek?
– Az improvizációk a helytől, a hangulattól függenek, mondjuk, hogy aznap mi történt velem, de a közönség reakcióitól vagy a hangbeállástól is. Előre nem találok ki paneleket. Persze vannak skálák, technikák, virtuozitások, de az improvizációnak nem ezekről kell szólnia leginkább, hanem a dallamról. Egy hanggal is sok mindent ki lehet fejezni, és lehet nagyon sok hangot játszva is semmit mondani.
– Gyakran szerez zenét filmekhez, pedig ott már adott a történet, adott az atmoszféra, ezt kell követniük a hangoknak is. Azt mondta, mégis szereti…
– Igen, filmzenét szerezni anynyiban más, hogy alkalmazkodni kell a film hangulatához, de ez nagyon jó is. Imádok a forgatásokon ott lenni, noha általában csak „felesleges oszlop” vagyok. Olvasom a forgatókönyvet, nézem a forgatást, beszélek a rendezővel, a színészekkel, és így megfogalmazódik bennem az a hangulat, az a lelkiállapot, amiből megszületik a zene. Az a zene, amely aztán felerősíti, érzelmileg elmélyíti azt, amit látunk a vásznon. Ez egy külön műfaj, nem egy koncerten zenélsz, hanem ülsz egy monitor előtt, nézed a jelenetet, és úgy játszod azokat a számokat, amiket otthon egyedül készítettél. Aztán sajnos előfordul, hogy az ember jól megcsinálja a felvételt, hazamegy, majd a hangmérnök tönkreteszi az egészet, mint ahogy a legutóbb történt. Hiába szóltam a hangmérnöknek, nem változott semmi, úgy néz ki, ez így marad, pedig nem ezt játszottam fel. Én a maximumot hoztam ki magamból, más pedig tönkretette. Persze ezt a zenét már odaadtam, nem vihetem át másik filmhez, ahol nem rontanák el, bármilyen jó is lenne utólag.
– Ennek ellenére lesz új filmzenéje? Egyáltalán, szokott játszani ezekből a koncertjein is?
– Igen, Rófusz Kinga Harlequin című rajzfilmjéhez írtam zenét, ez még nem hallható. A második kérdésre válaszolva: ha olyan kedvem van, és a koncert hangulata is megengedi, akkor szívesen. Végül is mind a saját szerzeményeim.
– Hogyan dolgozik? Egyáltalán munka-e a zeneszerzés, a zenélés?
– Persze, ha otthon kinyitod a hangszert, nem kezdesz el egyből egy számot játszani, az nem gyakorlás, az játék. A gyakorlás az, amikor skálázol, lazítod az ujjaidat, a kezedet, olyan futamokat játszol, amelyek nem fekszenek annyira könnyen, nehéz az ujjsorrendjük. Ezeken keresztül engedsz aztán utat a muzsikának: mire kész vagy, folyik a zene, mint ahogy a víz töri magának az utat. A zeneszerzés is komoly munka: amikor az embernek ihlete van, iszonyú nyomást érez, olyat, mintha a válla meg lenne rakodva nehéz kövekkel. Ekkor játszani kell. Játszani, és lejegyezni a dallamokat. Hagyni, hogy a zene utat törjön magának.
– Ehhez fanatikusnak kell lenni, nem?
– Fanatikusnak, de ezzel óvatosan kell bánni, nehogy belekattanjon az ember. Könnyű depresszióba esni, mire elkészül egy szám. Szokott lenni olyan, hogy előveszem a hangszert, elkezdek gyakorolni, aztán játszani, és közben elfelejtem, hogy este koncertem van, vagy hogy ennem kéne, megszűnik körülöttem minden. Egyébként a legjobb zene a csönd.
– Ezzel szokott játszani a zenéjében is?
– Persze, a hirtelen jött csönddel, azzal a sűrű, vibráló, lószőrszaggató csönddel. Olyan, mint amikor kinyílik egy bársonyfüggöny, mögötte pedig a nagy, sötét semmi, amin nem tudsz átlátni. Van egy ilyen fotóm, amin egy félig kinyílt ajtó van aranykilinccsel, mögötte pedig a fekete semmi. Nekem ez is a csend. Csend ajtónyikorgással.