Szilárda

A Tiltott Város kincsei

2003.04.04. 00:00

Programkereső

A Pekingi Opera vendégjátéka

Óriási érdeklődés övezte a tavaszi fesztivál távol-keleti kulturális eseményeit, amelyek közül két kínai színpadi programot (pekingi opera és bábszínház) a múlt hét végén láthatott a közönség. A várakozás aligha lehet meglepő: az európai közönség tekintélyes része ma már nem úgy viszonyul a távolról érkezett művészeti produkciókhoz, mint a kultúra perifériájáról idekallódó, marsbeli képződményekhez. Míg jó száz évvel ezelőtt csak kevesen tudtak mit kezdeni az Indiából, Kínából vagy a maláj szigetvilágból érkező, magas művészi színvonalat képviselő tradicionális udvari muzsikusokkal, addig a XXI. század elejére alapvetővé vált a nyitottság az Európán kívüli, értékükben egyenrangú kultúrák iránt. A tájékozódást segíti, hogy a különböző közel- és távol-keleti zenei műfajok magyar nyelvű ismertetése régóta hozzáférhető: Kárpáti János könyve a Kelet zenéjéről nélkülözhetetlen forrás a hagyományos kínai császári színház, közismertebb nevén a pekingi opera tanulmányozásához is. A fővárosi közönség érzékeny figyelemmel követte a különleges produkciót, a kezdeti visszafogott tetszésnyilvánítást - többé-kevésbé a társulat ügyes műsorszerkesztésének köszönhetően - végül a műfaj kitörő ünneplése zárta. Igaz, néhányan annyira csalódtak az előadás kétségtelenül szokatlan színpadi-vizuális és akusztikai megoldásaiban, hogy nem restellték a jelenet kellős közepén elhagyni a nézőteret. Nos, aki a pekingi opera elnevezés hallatán a Turandot egzotikus zenei girlandokkal díszített változatára számított, azt méltán érte csalódás.

A Pekingi Opera társulatáról szólva nem túlzás hangsúlyozni: évezredes színpadi hagyomány birtokosa. A cselekmény vonalvezetése néhol meglepően realisztikus, a mítoszi szereplők, a tündérmesék mellett a kezdetektől láthatók az udvari vagy a polgári élet jelenetei is. A színészek gesztus- és mimikarendszere, a színpadi stilizáltság azonban hihetetlen magaslatokig fejlődött: a különböző kézmozdulatok, testtartások, arc-, sőt szemmozgások jelentősége mellett kiemelt szerep jut a színpadi akrobatikának, amiből szép ízelítőt kaphattunk. A selyemruha-költeményekben archaikus hagyomány szerint sminkelt színészek káprázatosan virtuóz tornagyakorlatokat mutattak be: a szaltókat vető udvaroncok, a négy oldalról egyszerre repülő lándzsákat célba rúgó (!) hős láttán nem lehet kétségünk afelől, hogy a világhírű kínai cirkusz milyen sajátságos hagyományokból táplálkozik.

A tradicionális kínai kultúra meghatározó jelentőségű volt egész Ázsia művészeti formáira, de maga is sokat vett át szomszédaitól. Így érdekes, ahogy a hindu mitológia egyik kulcsfigurája, a majomisten Hanumán egy kínai meseadaptációban elevenedik meg (A Sárkánypalota elpusztítása). A klasszikus kínai színdarab, a Búcsú a kedvestől (magyarul még Isten veled, ágyasom! címmel ismert) férfi hősének, Xiang Yunak a mozdulatsora, speciálisan a kosztümjéhez illeszkedő koreográfiája a távoli Jáva szigetének táncművészetében köszön vissza meglepő pontossággal. Semmi máshoz nem hasonlítható viszont a kínai színpadról felcsendülő akusztikai élmény: a különleges, ereszkedő vagy emelkedő frekvencián megszólaló gongok egész zenekara kíséri a színészek csúsztatott hangokban (glissandókban) tobzódó, mégis tagolt szövegformálását, amely oly hátborzongató végletek közt ingadozik, akár egy hullámvasút. Az énekbeszéd az egy szótagos szavakból álló kínai nyelvnek azt a jellegzetességét stilizálja, amikor a szavak jelentését befolyásolja, hogy milyen hangmagasságban ejtik ki őket. Ez a kínai tradicionális színház legdrámaibb, legartisztikusabb vonásai közé tartozik. A kínai nyelv csodáját sokszor méltatta Weöres Sándor, eredendő zeneisége különleges versek írására ihlette a költőt. Az ínyencek sajnálhatták, hogy a műsoridő rövidsége miatt többnyire a szöveges részek maradtak ki az amúgy magas színvonalú és főleg látványos budapesti előadásból.