Auguszta

Szép lehetsz, és okos is

2003.04.12. 00:00

Programkereső

Eléggé sokáig néztem sötét gyanakvással Zsótér Sándor A törpe-rendezését az Operában. Ó, látom én, hogy meg akar téveszteni. Nem rosszból, csak mert láthatólag körülbelül annyi ihletet érzett magában a történetet és a zenét meghallva, amennyit én. Hogy szép zene, használható, a történet sem éppen csúnya, bár nem is drámai, mert az első tíz percben az embernek még fogalma sincs, mi fog történni, utána meg már túlságosan is jól látja az eseményeket előre.

Így aztán belehalunk a szépségbe. Ha nem értelmes is, legalább szép halál. A törpe hosszú-hosszú időn át nem a rendező, hanem a díszlet- és a jelmeztervező, Ambrus Mária és Benedek Mária dicsérete. Azt persze nehéz megmondani, ki találta ki, hogy a cselekmény a Párizsi-udvarban játszódjék, pedig ez is kulcsfontosságú: megteremteni az ál-Spanyolhont, a kosz közepén a mesevilágot, liftet és piros pénzbedobálós telefont helyezni el az elvarázsolt palotában, mert annál nagyobb képtelenséget, amivel a valóság tud szolgálni, ki sem lehet találni. Míg égre forduló szemekkel balzsamos levegőt szívunk, a valóság az orrunk alá teszi büdös lábát: ez Wilde világa, a mese világa, az operáé és talán Zsótér Sándoré is.

Ahhoz persze kétség sem fér, hogy ebben a díszletvalóságban a rendezői munka szakember kezében van, ahogy a rácsokat eresztik és fölhúzzák, az mindig kijelöli a szereplő helyét a környezetében, mikor ki van egyedül, kettesben, hármasban, tömegével. De a mozgások értelmes vezetése nem döbbenti meg annyira az embert, mint a ruhák nyomasztó szépsége, a fűzöld kosztümökhöz húzott ibolyaszín kesztyű, meg a törpe férfiöltönyhöz húzott krinolinos fekete szoknyája, amely elegáns is, furcsa is, de legalább megkíméli a tenort a térdepléstől, és méltóságot ad a törpeségnek. Szóval még mindig a jelmez és a díszlet a főhős. Meg némileg paradox módon a törpét éneklő Csák József, akinek most már igazán nem szép a hangja, de éppen ez a hangi dicstelenség jelzi a legegyértelműbben a színpadi helyzetet: a törpe nem tudja magáról, hogy törpe, azt hiszi, hogy az infánsnő valóban beleszerethet. Az infánsnőt Wierdl Eszter énekli, a vaskos hangszereléshez képest kissé erőtlenül, viszont számos más zenei, színpadi és megjelenésbeli erénnyel ékesen.

Így jutunk el az előadás csúcspontjáig. Biztos alapokon, de nem éppen az alapokhoz és az előadás szépségéhez illőnek gondolt ötletparádén át, amikor váratlanul minden robban. A törpének meg kell látnia ugyanis önmagát, és egyszerre rá kell jönnie, hogy micsoda reménytelen képtelenség, hogy őt az infánsnő szerethesse. De Zsótér Sándor rendezésében a törpe nem látja meg önmagát, nincs tükör, amibe belenézhetne. Az infánsnő átöltözik ugyanolyan ruhába, mint a törpe, mozgásba lendül a színpadi gépezet, és a végén a törpe alatt ott tükröződik a nő, fejjel lefelé, ugyanolyan ruhában, de kibontott kebellel, széttett lábakkal. Mit is látunk? Az asszonyi megadás képét, és valami különös szimmetriát, amilyet a kártyalapokon. Csak a tükör a törpe esetében sem a rútságot mutatja, hanem a szépséget. És mégis ebben az ifjúságban, szépségben és megadásban fedezi föl a törpe önmaga ocsmányságát, nevetségességét, borzalmasságát. És mennyire más lesz így a könyörgése: mondd, hogy szép vagyok. És mennyire mást jelent, hogy az infánsnő nem mondja. Hová lett a mese? Úgy értem, ha ez a megoldás Oscar Wilde-nak is eszébe jutott volna, akkor József Attila-sorokat írt volna: „hiába fürdeted önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. Azzal a kiterjesztéssel, hogy másban sem. És nincs a történet végén bús férfitanulság, hogy a törpe meghal, és az infánsnő a többi játékával kezd játszani, ó, nők, ilyenek vagytok ti. Itt mindenki életben marad, és komoran üldögél a lépcsőn: ez van. Senki sem hibás és senki sem kegyetlen – leszámítva az életet.

A második részben Schönbergtől a Várakozás azzal a csalóka látszattal szolgál, hogy tulajdonképpen ez itt a melléktermék: a mű sokkal rövidebb, egyszemélyes opera az asszonyról, aki a férfit keresi az erdőben, de csak a holttestét találja, aztán arra is fény derül, hogy ki a tettes: természetesen maga a nő. A díszlet marad, és ha már ott a lift a Párizsi-udvarban, akkor azon lehet föl és alá utazgatni éneklés közben, a vendég Anja Silja meg úgyis azt énekel, amit akar, hogyan is lehetne egy ilyen kiforrott, kipróbált produkciót rendezni. Azért lehet. Mert a lift nemcsak játékból közlekedik az első emelet és a földszint között, hanem amennyit egy ilyen viszonylag alkalmatlan operai eszközből ki lehet hozni, azt Zsótér Sándor kihozza belőle, illusztrál vele, ha az kell, vagy éppen a kizártságot, bezártságot, a harcot, a szakadékot, a reménytelenséget mutatja meg vele. De a főhős a nagy nő, Anja Silja, öregen és szépen, kopott, fáradt és mégis szédítő hanggal. Kiderül, mennyire jó a két egyfelvonásos sorrendje, mert Anja Silja után kicsit nehéz lett volna érvényesen megszólalni az első rész pályakezdőinek, és kiderül az is, hogy van ám olyan, hogy valaki a hangjával old meg egy operaszerepet. Csak viszonylag ritka jelenség.