Árpád

Látványtenor

2003.05.03. 00:00

Programkereső

Pillanatok alatt megjelent Juan Diego Flórez második önálló árialemeze a piacon, amivel nincsen semmi különösebb baj. Ez a harmincéves perui fiatalember tényleg operaénekes (nem úgy, mint messzire jutott kollégája, a hasonlóan sikeres Andrea Bocelli), van hangja, ha nem is szép, van énektechnikája, ízléssel énekel, és nagyon könnyen jönnek a magasságai, olyan természetességgel fúj ki egy magas c-t vagy deszt, és közben a hang annyira egységes marad, nem ugranak ki belőle a csúcsok az erőltetéstől, hogy a hallgató csak bólogatni tud.

Nem rossz a fiú. Csak éppen azon kell túltenni magunkat, hogy a hangnak önmagában az élvezeti értéke csekély, nem ez az a férfias, tartalmas, gazdag tenorhang, amivel elkényeztetett bennünket Domingo, és nem ez az a magas c, ahol érezni a nyaktörést. Mert ha Pavarotti fut neki a csúcshangnak, akkor nemcsak az világos, hogy sikerülni fog, de az is, hogy az emberi teljesítőképesség határainál járunk. Juan Diego Flórez viszont egy vékony hangú úrfi, és ezek a kissé kappanos hangok úgyis bírják, szinte nem is érezni, hogy nehéz elérni azt a magasságot – talán mert tényleg nem is nehéz.

Nem ezek a könnyű tenorok szokták az életre szóló élményt jelenteni, és ha a hasonló adottságúak közül csak két másik peruit nézünk: Ernesto Palaciónak (nem mellékesen: Flórez énekmestere) és Luigi Alvának egész élete során nem jelent meg nagy lemezkiadónál önálló árialemeze, míg Flórez rögtön a pálya legelején kettővel indít. Mi történt? Elfogytak a nagy tenorok, eljön a tenorinók ideje?

Lehetne éppenséggel így is, de rögtön találnánk kétszáz hasonló orgánumú, ugyancsak bomba magasságokkal bíró, de vézna hangú énekművészt, akik szomorkás arccal cáfolnának: értük bizony nem jött el a világhír. Viszont ha megnézzük Juan Diego Flórez arcképét, olvadó, olajos szemét, ragyogó fogsorát, fekete, göndör haját, akkor egy lépéssel közelebb kerülünk. Ja, hogy ez eladható. Hogy a szépség betört a klasszikus zenei piacra is, egyre-másra jönnek a jóképű fiúk és szép leányok, hogy meghódítsák a világot. És ma már a közönség tényleg röhög a kövér tenoristán, sőt, romlik a helyzet, már nem kell színpadi művésznek lenni ahhoz, hogy a közönség mindent a szemnek alapon viszonyuljon a muzsikusokhoz, a sztárhegedűsök legújabb nemzedékében is nyüzsögnek a csinos emberek: Leila Josefowitz és Akiko Suwanai, Joshua Bell, Maxim Vengerov, Ilya Gringolts – egyiknek sem kell szégyenében papírzacskót húzni a fejére, ha sétálni megy az utcára. Persze nem kell a gyanútól sem megszédülnünk. Attól, hogy valaki szép, még nem lesz rosszabb muzsikus. Remélhetőleg.

Ami Juan Diego Flórezt illeti, egyelőre humorral viseli, ami vele történik: a kiadó ötlete ez a latinszerető-játék. Lefényképezték egy piros robogón üldögélve, mezítlábra húzott szívdöglesztő antilop cipővel. Nincs motorom, és a cipőt is úgy adták rám – kommentálta. Egyelőre szerencsésnek vallja magát, hogy az operai repertoár bővülésével megélhet a belcanto szerepekből, Rossinit és Bellinit énekelhet, és még nem is tanult meg egyetlen nagy Verdi-főszerepet sem. Mi pedig Cipollaként nézhetjük a Torre di Venere-i lányok szeme fényének szerencséjét. Amíg a csúnyák és gonoszok nagy barátja, az idő el nem intéz mindent. Juan Diego Flórez: Una furtiva lagrima – Decca, 2003)