Etelka, Aletta

"Mindenkinek megbocsátottam”

2003.05.17. 00:00

Programkereső

Rosztropovics Budapesten járt, életmûve elismeréseként – a tiszteletére rendezett zeneakadémiai díszhangversenyen – a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét vehette át. A hetvenhat esztendős, világszerte elismert orosz csellómûvésszel gazdag pályájáról, a kommunizmus évtizedeiről és a globalizációról beszélgettünk.

Kitűnően beszél angolul, s mégis ragaszkodott ahhoz, hogy oroszul adja ezt az interjút. Annak ellenére is büszke anyanyelvére, hogy a volt Szovjetunióban folyamatosan támadták, majd szabályosan elüldözték?

A két dolognak nincs köze egymáshoz, de azt sem mondhatom, hogy különösebben büszke lennék orosz származásomra. A nacionalizmus pedig mindig idegen volt tőlem. Számomra orosznak lenni – annak ellenére, hogy Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban születtem – természetes állapot, s ezért nem fogadtam el soha egyetlen nyugati ország megtisztelő felajánlását sem, hogy legyek az állampolgára. Rendszeresen járok haza Oroszországba, s bár sokáig nem hittem, hogy így lesz, ma már egyáltalán nem érzek haragot, mindenkinek megbocsátottam.

Annak idején mi volt a legfőbb vád, amit a pártvezetés és a hivatalos kultúrpolitika önnel szemben megfogalmazott?

Nem voltak konkrét vádak, csak egyre inkább éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő. Mivel nem vagyok zeneszerző, engem nem bélyegezhettek – a zsdanovi kultúrpolitika kedvenc kifejezésével – "formalistának”, mint Sosztakovicsot és sok más komponistát. Azt senki nem merte mondani, hogy a csellójátékom vagy a karmesteri felfogásom "retrográd” vagy "rendszerellenes” lenne; egyszerûen nem bírták elviselni azt az öntörvényûséget, azt a belső szabadságot és autonómiát, amit még a szorongató diktatúrában is igyekeztem megőrizni. 1956-ban, alig három évvel Sztálin halála után megengedték, hogy Londonban és New Yorkban koncertezzek, a hatvanas évek végétől viszont egyre ritkábban engedtek Nyugatra. Nekem megtiltották az utazást, a meghívóimnak pedig azt mondták, hogy betegség vagy más elfoglaltság miatt le kell mondanom vagy legalábbis egy-két évvel el kell halasztanom a külföldi koncerteket, turnékat. Ilyenkor mindig azon gondolkodtam – s ez akkor nem is látszott annyira irreálisnak –, hogy egy-két év alatt mi minden történhet velem: elhurcolhatnak Szibériába, vagy akár meg is ölhetnek.

Az évek során többféle verzió is napvilágot látott, hogy miért és milyen körülmények között kellett elhagynia a Szovjetuniót. Hogyan történt valójában?

1972-ben a Moszkvában tárgyaló Edward Kennedy szenátor magas rangú szovjet politikusoknál közbenjárt az érdekemben, hogy végre elutazhassak egy amerikai turnéra. Itt találkoztam Leonard Bernsteinnel, aki évekkel később – mikor a helyzet már annyira tarthatatlanná vált, hogy el kellett hagynom a Szovjetuniót – segített, hogy Nyugaton befogadjanak. Ezt a "disszidálást” – ami után megfosztottak az állampolgárságomtól – életem egyik legtragikusabb eseményének éreztem: féltem, hogy Nyugat-Európában és a tengerentúlon mindent elölről kell kezdenem. Szerencsére nem így történt, s ebben nagy szerepet játszott Bernstein, illetve Angliában Benjamin Britten, aki megtisztelt a barátságával, sőt kamarapartnerévé fogadott. Szegény Britten soha nem tudta meg, hogy amikor először találkoztunk, menynyire meglepődtem, mert azt hittem róla, hogy réges-régen halott. Moszkvában és Leningrádban ugyanis csak egyetlen mûvét, a barokk zeneszerző, Purcell témájára írt variációsorozatát ismerték.

Soha nem okozott problémát, hogy összeegyeztesse a látszólag egy tőről fakadó, de mégis különböző gondolkodás- és szemléletmódot igénylő tevékenységeket, a gordonkajátékot és a dirigálást?

Nem, mert mindkettőt nagyon komolyan veszem; nem állítok fel belső rangsort, hogy mostantól kezdve az egyik vagy a másik fontosabb nekem. Csellistaként százharminc, karmesterként több mint nyolcvan ősbemutatót csináltam végig; talán ezek a számok is mutatják, hogy nem "alibiből” kezdtem el vezényelni.

Mikor érezte úgy először, hogy a kommunizmus sem tart örökké?

Érdeklődéssel figyeltem, amikor Gorbacsov meghirdette a peresztrojkát és a glasznosztyot, de nem igazán hittem benne, mert ő mégiscsak pártfőtitkár volt, ugyanúgy, mint Sztálin, Hruscsov és Brezsnyev. Nem is elsősorban a szovjetunióbeli változások győztek meg, hanem az egykori közép-európai szovjet "gyarmatok” bársonyos forradalmai. Életem legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor a leomlott berlini fal közvetlen közelében csellóztam.

Milyen a mai Oroszország kulturális élete?

Az emberek – a művészek éppúgy, mint a kultúrára fogékony civilek – évtizedeken át megszokták, hogy érzéseiket, gondolataikat megpróbálják korlátozni. Sztálin nem értett a mûvészetekhez, köztudottan botfülű volt, ezért a szabályozást rábízta Zsdanovékra. Hruscsov viszont nagyon muzikálisnak gondolta magát, megfellebbezhetetlen ítéleteket mondott zenei produkciókról, s aki nem értett vele egyet, megnézhette magát. Jól emlékszem egy Csajkovszkij-versenyre, ahol a zongoristák zsűrielnöke Emil Gilelsz, a hegedűsöké David Ojsztrah volt, a csellistáké pedig én. A döntő utáni fogadáson Hruscsov sorra odalépett hozzánk, és kérdezte, hogy mi volt a véleményünk a versenyzőkről; mi pedig nem győztünk szabadkozni, hogy nem tudunk véleményt alkotni, mert nem vagyunk objektívek, talán nem is értünk hozzá annyira.

A Brezsnyev-korszak hozott változást?

Kezdetben mintha egy kis enyhülést hozott volna, de aztán megint szigorúbb lett a rendszer. Aki Leonyid Brezsnyevet akár csak a televízió képernyőjén látta, bizonyára sejti, hogy nem volt túlságosan művelt, kifinomult ember. A kommunizmus évtizedeiben egyébként egy művész, például egy zeneszerző számára két út kínálkozott: vagy sikerekre, társadalmi megbecsülésre vágyott, s ezért alkalmazkodnia kellett bizonyos normákhoz, feladta a saját egyéniségét, meghasonlott önmagával. Ezt az utat járta be Prokofjev, Sosztakovics, de bizonyos szempontból Hacsaturjan is. Mások viszont nem adták fel a saját elveiket, és sajnos többnyire el is tûntek a süllyesztőben. Amikor a gorbacsovi átmenet után eljutottunk a többpártrendszerig és a kezdetleges piacgazdaságig, a kultúra végképp jelentéktelenné vált. Szép hagyományokkal rendelkező együttesek – köztük a Bolsoj – kerültek a csőd szélére, több ezer zenész vált munkanélkülivé. Az orosz zenében ma is vannak kimagasló egyéni teljesítmények, de közösségi önszerveződésnek nyoma sincs, amit nagyon fájlalok.

Oroszország csatlakozni fog valaha az Európai Unióhoz?

Előbb-utóbb biztosan, s ezt a folyamatot csak támogatni tudom, még akkor is, ha a globalizáció következtében a nemzeti kultúra egy része eltûnik, vagy legalábbis döntően átalakul. Kár tiltakozni a globalizáció ellen, mert úgyis feltartóztathatatlan. Nekem egyébként van egy vízióm, hogy valamikor, a nem is olyan távoli jövőben eltűnnek majd a különböző nemzetek, s csak Föld-lakók lesznek, akik egységesen tudják megjeleníteni a bolygót és kultúráját. Ekkor érkezik majd el az idő, hogy komolyan felvegyük a kapcsolatot a földön kívüli civilizációkkal.

Hogyan vélekedik a globalizáció egyik mozgatórugójáról, az internetről, a komputertechnikáról, amely a zenehallgatási szokásokat is átalakítja?

Nem írok számítógépen, nincs mobiltelefonom, nem tudok e-mailt küldeni, nem használom az internetet, de nekem már nincs is erre szükségem, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a titkárom vagy az impresszáriók ezt elvégzik helyettem. Ebből a szempontból tehát nem vagyok a mai kor embere, de ez nem jelenti azt, hogy rossz szemmel nézném vagy elítélném a technika rohamos fejlődését. Száz évvel ezelőtt egy átlagos orosznak esélye sem volt arra, hogy élete során ötven kilométeres körzetnél messzebbre is eljusson. Ma pedig, orosz létemre, Párizsban felülök egy Concorde-ra, kellemesen megebédelek, iszom egy pohár bort, és három óra múlva leszállok New York-ban. Mondtam is a feleségemnek, hogy ha meghalok, a koporsómat Párizsban tegyék fel egy New York-ba tartó járatra, mert szeretnék a halálom előtt két órával már Amerikában lenni...

Foglalkoztatja az elmúlás?

Nagyon optimista ember vagyok, s a halálra is így tekintek: nem félek tőle, hanem reménykedem, hogy valami jó történik velem. Három-négy évre előre vannak koncertmeghívásaim, s amikor elfogadok egy távolabbi időpontra szóló felkérést, néha azt szoktam mondani, hogy biztosan ott leszek: vagy a színpadon, vagy az égben, a zeneszerzővel együtt hallgatom a muzsikát.