Auguszta

Választott sors

2003.05.30. 00:00

Programkereső

Hajnóczy Júlia énekművész a harmóniáról és a zenében megtalált békéről Már végzős zeneművészként megjárta Amerika rangos koncerttermeit, énekelt a Zeneakadémia pódiumán, hangversenyezett és CD-t készített a Nemzeti Filharmonikusokkal, fellépett dalesteken és nagyzenekari koncerteken is. Hajnóczy Júliát a pályájáról, álmairól, új hanglemezéről kérdeztük.

- Mindig megpróbáltam felismerni az életemben a szükségszerűségeket - vallja Hajnóczy Júlia. - Nem lehetett véletlen, hogy mestereimmel - Hamari Júliával, Gulyás Dénessel - találkoztam. Az a feladatom, hogy érdemes legyek a bizalmukra. Számomra a kezdetektől fogva természetes volt a zene közelsége, mint ahogy az is, hogy - kis túlzással - előbb tanultam meg szolmizálni, mint olvasni. Református lelkész lányaként édesanyám, Kovács Erzsébet nem futhatta be azt az énekesnői pályát, amelyre hivatott volt. Édesapámmal együtt évtizedek óta egy igen sikeres amatőr énekegyüttessel járják a világot és nyerik a versenyeket. Gyerekként ott lábatlankodtam a próbáikon. A fellépések előtti izgalom, az énekléssel járó koncentrálás és elmélyülés természetesnek tűnt. Tizenhárom évig becsülettel gordonkáztam. A veszprémi Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskolában érettségiztem szolfézs-zeneelmélet szakon, s bár nagyon szerettem a csellót, kezdettől fogva énekesnőnek készültem. A budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában kezdtem énekelni tanulni. Onnan a harmadik évben kerültem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, Gulyás Dénes irányítása alá. Ő mindig arra int, hogy élni kell, mert a saját tapasztalatainkból építjük a művészetünket. Egy aszketikus énekes nem tud annyira azonosulni a zenével, hiszen hiányzik hozzá az érzelmi alapanyaga. Nagy szerencsémre - és ez talán sorsszerű is volt - Hamari Júliával már a zeneakadémiai tanulmányaimat megelőzően találkoztam. Azóta is szigorú kritikusom és mentorom. Az az út, amit mutat, csodálatos. Gulyás Dénessel együtt gondolkodó művészeket nevel.

- Kétezerben megnyerte a Zeneakadémia ének tanszéke által meghirdetett országos Richard Strauss-Robert Schumann jubileumi dalversenyt. Nagykovácsiban a Linum fesztiválon is sikeresen szerepelt. Több közös koncerten lépett fel Jandó Jenővel, Szabadi Vilmossal, a Budapesti Vonósokkal. Irigylésre méltó pályakezdés ez egy diploma előtt álló fiatal zenésznél. Ráadásul egy nagyvállalat támogatását élvezi.

- A GlaxoSmithKline cég a Sine Morbo művészeti estek keretében másfél éve szponzorálja a zeneművészetet. A Zeneakadémiával kötött megállapodás fiatal művészeknek nyújt támogatást és fellépési lehetőségeket. Hosszú pályázati folyamat után rajtam kívül az Ewald rézfúvós kvintett, Tóth Péter és Karosi Bálint részesült ebben a kitüntetésben. Nemcsak koncertlehetőségeket adnak - a jövő évadban tizenkilenc fellépésem lesz országszerte -, hanem hírverést is csapnak nekünk. Ez egy pályakezdő művész esetében felbecsülhetetlen segítség, hiszen hiába nyerjük sorra a versenyeket, ha a publikum előtt ismeretlen a nevünk.

- Felfigyelt önre Kocsis Zoltán is. Szólistaként szerepelt a Nemzeti Filharmonikusok több koncertjén, és a sikerek folytatásaképpen énekel az együttes új lemezén, Kocsis nagyzenekarra meghangszerelt Debussy-dalátiratait. Milyen kihívást jelentett Kocsis Zoltánnal dolgozni?

- Leplezetlenül csodálom Kocsis Zoltánt. Ahogy nem ismert lehetetlent a zongorán, úgy a többi hangszeren sem. Debussy-dalátiratai eddigi pályám egyik legfontosabb állomását jelentik, hiszen a francia zeneirodalom különösen közel áll hozzám. Egyébként Kocsissal egy Debussy-dal, a Mallarmé soraira született Látomás kapcsán találkoztam először. Már akkor megtanultam tőle, megéreztem, hogy a legnagyobb impresszionista komponista zenéjéhez csak maximális igényességgel lehet hozzányúlni.

- Tavasszal együtt turnézott az Egyesült Államokban a Nemzeti Filharmonikusokkal. Más az ottani közönség?

- Sokszor állva tapsoltak, mégis attól félek, hogy ez nem mindig volt őszinte. A magyar közönséget nehezebb elkápráztatni, viszont nagyon hálás tud lenni. Az ötvenhat napos amerikai turné nehéz, fárasztó pillanatokat is tartogatott. Szállodáról szállodára vándorolva minden este ugyanazt, ugyanúgy kellett képviselni a fellépéseken. Kocsis Zoltán ebben is kiváló vezetőnek bizonyult.

- Magyarországon a daléneklés kevésbé népszerű és elismert, mint máshol. Mi lehet ennek az oka?

- Nálunk inkább az opera felől közelíti meg a közönség és a szakma a vokális műfajokat, pedig a dalirodalom páratlanul gazdag, a daléneklésnek pedig komoly hagyományai vannak. Európában nagyobb termekben is mernek dalesteket rendezni - van közönségük.

- És ön nem kacsingat az opera felé?

- Az idén diplomázom énekművész szakon, de a színpadi éneklésben is gyakorlatot szerezhetek, ugyanis Kovalik Balázs operaosztályában jövőre fogok végezni. Kovalik Balázs rövid két év alatt próbál igaz és őszinte színpadi jelenlétre nevelni: elemez, boncol, kérdez, irányít. Megtanít a testünk működésére: például arra, hogy úgy tudjunk mozogni, hogy közben ne veszítsük el azt a levegőoszlopot, amit éppen használunk. A szerepek mögé tekint, a legmélyebb rétegeit hántja le. Amellett, hogy energikus, invenciózus rendező, az éneklés technikai hátterével is tökéletesen tisztában van, hiszen énekes szakot is végzett. Pontosan tudja, hogy milyen energiával jár egy-egy hang megszólaltatása. Ebből is tudjuk, hogy bármily nehezet is kér, sohasem kíván lehetetlent.

- A kritikusok szerint egy jó énekművész arról ismerszik meg, hogy könnyen, természetesen jönnek a magasságai, tónusa a nehéz hangoknál is egységes marad. Mitől lesz valakiből kiemelkedő előadó?

- Elsődleges célunk, hogy a hangunkkal a legfinomabb árnyalatokat is ki tudjuk fejezni. Egyre inkább az a véleményem, hogy az egyéniség és a kisugárzás tesz egy énekest igazán naggyá. Egyéni hangra és kifejezésmódra van szüksége a zenei világnak. Megpróbálok nyitott maradni az új impulzusok befogadására. Figyelem a nagy "klasszikusokat" és világsztárokat: az amerikai szoprán dívát, Reneé Fleminget vagy a francia koloratúrvirtuózt, Natalie Dessay-t. Repertoáromat - ha megtehetem - úgy állítom össze, hogy a lelkemet és a hangomat egyaránt megmutathassam a közönségnek. Szeptember 20-án tartjuk zeneakadémiai diplomakoncertemet, már most nagyon izgulok, milyen lesz a fogadtatása.

- Egy énekművésznek takarékosan kell bánnia az erejével, hiszen ez a pálya fájdalmasan röviden is véget érhet. Számolt ezzel?

- Tisztában vagyok azzal, hogy ötven-ötvenöt éves korban egy szopránnak már nincs sok lehetősége. Édesanyám azonban a bölcsességével a kezdetek óta mögöttem áll azon az úton, ahol nemcsak sikerek, hanem gyötrelmek is várják az embert. Gulyás Dénes nagyon bízik bennem, szerinte olyan dalok előadására is alkalmas a hangom, amelyek a műfaj próbakövei. Az énekesi pálya nekem nemcsak a hivatásom, hanem a választott sorsom is. Nem esik nehezemre áldozatot hozni érte.