Árpád

Kacaj és sóhaj a völgyben

2003.07.31. 00:00

Programkereső

„Én, a kistehén”, ülök az imári domb tetején. Körben a Malom-völgy, alattam a tatárok által láthatatlanná és halhatatlanná tett Imár községgel, s szertenézek: Kapolcs és Taliándörögd között bedugult a műút, végeláthatatlan autósorok vibrálnak a kánikulában, a falvakból harsonaszó, kacaj (és halk sóhaj) hallatszik fel, lábaimra hajlok, s siratom az alapötletet.

Fesztiváltörténelmünk hajnalán volt az alapötlet. Jó volt, izgalmas és lázadóan különleges, még csapkodta az embert a rendszerváltozás szélrohama, és a világtól távol érezte magát a VOLT, a Sziget, Hegyalja és a Művészetek Völgyének közönsége. Minden rendezvény más-más fűszerezettségű és zamatú volt, egyediségében, a „csak itt, csak most”-ban rejlett a titok, de mára minden megváltozott, a valaha kisebb tömeget csalogató, családias jellegű fesztiválok tíz-tizenöt esztendő alatt kinőtték magukat, és meglehetősen eltávolodtak az őket létrehozó hajdani szándéktól. Örülhetünk-e fesztiváljainknak, lázban tart-e még minket a valaha szellemi, testi, lelki lendületet adó, mára kissé lebutított, egyhangúvá váló rendezvények sora?
A Művészetek Völgyét kétféle szándék hozta létre, az ötlet vagy tizenhat éve született. Elsősorban a barátokat, hasonszőrűeket, művészeket, érzőket és érzékelőket akarták egy faluba csalni a szervezők, spontán együttlétükkor zenéltek, alkottak volna. Másodsorban a pusztulásra ítélt, csodaszép magyar falun akartak segíteni: kipofozni a malmokat, a parasztházakat, a kúriákat, a lilára festett kocsmát újból fehérre meszelni, babaházat be nem engedni, a papot vigasztalni, „együtt élni”. Tudták: a tűzzel játszanak, hiszen a városból kiköltöző jó szándékú művészből – bár beilleszkedik hamar – nem lesz soha igazi falubéli, amolyan „műparaszt” marad csak, akinek takarosan rendben tartott háza táján nem kotlik tyúk, nem kukorékol kakas, nem röfög disznó, nem csahol az utcai tenyésztésű házőrző. Épülése által bomlik a harmadik évezred magyar faluvilága.
Kapolcs, Monostorapáti, Öcs, Pula, Taliándörögd, Vigántpetend lakói talán örülnek a fesztiválnak. Talán nem. Mindenesetre tíz napra reflektorfénybe kerül a titokkert, tárulnak az ajtók, s ha ki nem is, be mindenesetre nagy tömeg özönlik. Marika néni Dörögdön szokása szerint a templom mellé, a cinterembe igyekszik. Most útját állják furcsa beszédű idegenek, és közlik vele, „víájpí passz” kell ide, anélkül egy tapodtat se. Zártkörű a cinterem?
Örülhetnénk a Művészetek Völgyének, hiszen annyi színes program, bor és sajtkóstoló vár, de érezzük, megsebesült a ló lába és sántít. Gyógyítani kellene, még menthető.
A Művészetek Völgye is idomult a többi fesztivál uniformisához. Lemegy a Malom-völgybe a Balaton-felvidék kultúrkincsére kíváncsi honpolgár, külföldi turista, és mit kap? Csapolt meleg sört, gyrost, hamburgert, kolbászt. A tartalmas, minőségi programok és kiállítások mellett egyre több giccset, szemetet, csicsás pólókat áruló kofákat, energiaital-elosztót, mindenen elterpeszkedő sörgyárszponzort találunk. Sehol a lacikonyha, sehol egy bográcsgulyás, egy túrós csusza, csak az uniformizált, közhelyesen unalmas, végtelenül drága magyar fesztiválvalóság. A Művészetek Völgye eredendően jó, meg kell menteni a „szigetesedéstől”. Annak, aki felelős érte.
Ülök a völgy közepén, Imár dombján, és hallom, nyögve, recsegve feszül, hasad a hat falu. A Művészetek Völgye tömegszórakoztató fesztivál lett, vigyázat. Urak! Ne többet, kevesebbet próbáljunk meg jövőre idehozni. Hagyjuk a show-t, és térjünk viszsza az elkószált alapötlethez.