Árpád

Az anyja Kraus!

2003.09.08. 00:00

Programkereső

Vashegyi György és az Orfeo Zenekar harmadik éve dolgozik egy monumentális sorozaton: Haydn első nyolcvan szimfóniáját adják elő nyaranta Fertődön, az Esterházy-kastély tükörtermében. Most tartanak az öt éves ciklus felénél, és nem kérdés, mi lesz, ha a végére érnek: kezdik elölről.

Sir Simon Rattle, aki ma a világ egyik első nagyzenekarának, a Berlini Filharmonikusoknak a vezető karmestere (azt kevesebben tudják, hogy ő is a régizene felől indult) még birminghami korszakában állandóan műsoron tartotta Haydnt, mondván: nagyon jót tesz a zenekarnak zeneileg-technikailag a Haydn-játék. Vashegyi is hasonló véleményen van, azonban az ő vállalkozása egyedülálló: a Tükörterem (számos szimfónia eredeti vagy egyik eredeti helyszínének) méretéhez igazította zenekarát, melyben mindössze nyolc zenész: három első hegedű, két második, egyetlen brácsa, cselló és bőgő játssza a vonósszólamokat, s őket egészítik ki a korhű hangszereken játszó fúvósok. Ez egy normál kamarazenekarnak mintegy a fele, s fokozott egymásra figyelést tesz lehetővé (és követel meg). Néhány aspektusában így egy-egy tétel sokkal közelebb kerül a vonósnégyesjátékhoz, mint gondolnánk.

A nyolcvan (vagy száznégy) mű közt nincs két egyforma. Jóllehet, a prototípus a hatvanas évek elejére kész van (Vashegyi 1764-et nevezi fordulópontnak, de hozzáteszi: Haydn már a hatvanas évek legelején felejthetetlen tételeket írt). Szombaton, szeptember 6-án a 39-es sorszámú g-moll szimfónia nyitotta a „Haydn Eszterházán”-fesztivál utolsó zenekari hangversenyét. E mű (mely 1770-hez közel, valamivel talán előtte keletkezett) egy kicsit ismertebb lehet a lemezvásárlók körében, mint a nagyátlag, hiszen – a sokat játszott londoni és párizsi sorozat tagjai mellett – Végh Sándor vezényletével is hozzájuthatunk egy remek előadáshoz az Orfeo lemezkiadótól. (Vigyázat! Ez az Orfeo nem az az Orfeo – Végh felvételét az Osztrák Rádió, az ORF kiadója tette közzé – nem lenne jó, ha Vashegyiék magánkiadásainak azonos nevéből kalamajka keletkeznék!) A mű a Sturm und Drangnak nevezett korszak gyümölcse – bár e stílust és elnevezését eredetileg Goethe Wertherétől számítjuk, mely pár évvel a Haydn-mű után íródott – valami azonban kétségkívül a „levegőben volt”, hiszen Haydn művére éppúgy jellemzőek a szélsőséges, leplezetlen érzelemmegnyilvánulások, a váratlan hangsúlyok (pl. a harmadik ütéseken), meglepő hangnemi kitérések, a disszonanciával, kromatikával való játék, mint a hangverseny másik két moll szimfóniájára, Mozart 183-as „kis” g-molljára (1773/74) és Joseph Martin Kraus c-molljára (1783).

A Haydn-művet az Orfeo Zenekar nyáron több tucat szimfóniát megszólaltató „belső” csapata játszotta. Talán ennek, talán a sajátos akusztikának köszönhető, hogy e mű tűnt a legkidolgozottabbnak, legegységesebbnek, s csak sajnálhatjuk, hogy nem ez zárta a koncertet. A menüett triójának eltérő karaktere nemcsak Haydnt, hanem az előadókat is dicséri, és e mű megszólaltatásában hallhattuk a legtöbb színt. A nyolc vonós az utolsó tételben például olyan fergeteges szimfonikus hangzást produkált, ami csak belefér (a terembe). A másik két szimfónia nagyobb együttese – még mindig kamarazenekar – talán csöppet túllógott a terem méretein.

8282ae9a-f13f-40e5-947d-e81287f749a6

Vashegyi György (Rattle-lel azonos szellemben) egyszer azt mondta, azért jó sok Haydnt játszani, mert ettől a zenekar megérik a nagy Mozart-szimfóniákra. Ráadásul a szombat esti három közül a legismertebb (korántsem „kis”) szimfónia kétségkívül Mozarté. Épp ezért előadása is a legkényesebb – ezt a laikusok is alaposan ismerik, s ha az előadás eltér a megszokottól, hajlamosak hibának venni. Nos, az Orfeo Zenekar előadása eltért. Számos olyan ellenszólamot hallhattunk (pl. az első tétel kidolgozási részének elején a fúvósokon megszólaló cantus firmust), melyet általában észre se venni. A korhű fafúvósok hangzása különösen a második tétel elején okozott meglepetést, amihez a szokatlan hangsúlyozás is hozzájárult (a hangsúly inkább a felütésen volt, mint az első ütésen). Az első tétel gyönyörű oboaszólói emlékezetesebbek voltak, de e sorok írója örül, hogy Vashegyi György előadása meggyőzte, lehet a második tételt úgy is játszani, ahogy ők játsszák. Nem mondható ez el a harmadik tétel triójáról (mely szinte szó szerint trió, hiszen csak a fúvósszólamok – háromféle hangszeren – adják elő), ahol bizony a kürtök gikszerei olykor már felülmúlták a tolerálható határt. Kár, mert e tétel A-része olyan súlyos zene volt a zenekar előadásában, hogy akár zárótételnek is elment volna. A negyedik tétel aztán elsöprő lendületével, polifonikus, alapvetően inkább mélybe hajló vonós-színeivel feledtette e hibát.

Az est szenzációjának Kraus c-moll szimfóniája számított, hiszen e mű megírása óta most hangzott el először hazánkban. Már a lassú bevezetésben felismerhettük Kraus példaképét, Gluckot. A hangverseny után a csembalókontinuót játszó Gyöngyösi Leventével arról beszélgettünk, hogy Kraus zenéje talán abban „kisebb” a két ismertebb szerzőénél, hogy bonyolultabb: nehezebben világlik át a szerkezet, körülményesebbek az apró formák megoldásai, lassabban bontakozik ki a zene. A nagyok nagysága tehát jórészt egyszerűsítő készségükben áll. Igen, Kraus műve olykor terjengősnek tűnt, alapvetően mégis inkább pozitív meglepetést szerzett: sötét színek, meglepő harmóniák és szép dallamok jellemezték ezt a művet is. És ha mi el is felejtettük, ki volt Joseph Martin Kraus, a német zenei hagyományban a hömpölygősebb, monotematikusabb glucki vonal jelentőssége se csekély – a wagneri-bruckneri építkezés legalább annyira ebből származik, mint Haydnból.

Az Orfeo Zenekar szemmel láthatólag Kraus művének előadásának szentelte a legnagyobb figyelmet, ennek eredményeképp teljes pompájában hangozhatott el a c-moll szimfónia, melynek harmadik, zárótétele árulja el leginkább Kraus zeneszerzői tehetségét. Örülhetünk, hogy Vashegyi György zenetudósként sem utolsó, s a jövőben is várhatjuk tőle, hogy méltatlanul elfelejtett műveket fedezzen fel újra.

A zenekar minden tagját dicséret illeti – különösen a Haydnban közreműködő vonósokat, illetve a fafúvósokat, bár Kraus c-moll szimfóniájában a kürtök is remekül szóltak. Dicséret illeti továbbá a hangverseny és fesztivál szervezőit. Strém Kálmán, aki minden általa szervezett koncertet meghallgat, a szünetben tréfásan azt mondta (miközben az Esterházy-tallért majszoltuk): nem biztos, hogy ötven évnél hamarabb befejeződik az Esterházy-kastély tatarozása (idén a teljes felújításhoz szükséges pénz két százalékát kapta meg a fertődi kastély), de az biztos, hogy ötven év múlva is koncerteket fognak benne tartani. Eszterháza bekapcsolódott az európai fesztiválok sorába, Fertődhöz éppúgy kötődhet a jövőben Haydn neve, ahogy Bayreuthhoz Wagneré vagy Salzburghoz Mozarté. Ehhez nemcsak a csokoládé adott, zenészben és koncertszervezőben sincs hiány, az érdeklődők alapos, szép és színvonalas műsorfüzetből informálódhatnak.

A zenészekre visszatérve: ezeknek a fiataloknak a nyár Eszterházát jelenti, többet vannak itt, mint otthon. És ha Fertődhöz az Orfeo Zenekar és Vashegyi György neve is kapcsolódik, akkor a jövőben is bízhatunk a magas színvonalban.