Árpád

Kirabolták a zenetörténetet

2003.09.20. 00:00

Programkereső

Rácz Zoltán, az Amadinda együttes alapítótagja szerint szignállá alázták az Örömódát Szeptember 8-án a BBC Proms fesztiválon, a londoni Royal Albert Hallban tartott koncertjével a huszadik teljes szezonját kezdte meg az Amadinda együttes. A jubileumi évad kapcsán a kortárs zene és a hazai koncertélet viszonyáról faggattuk Rácz Zoltánt, valamint arról, valóban igaz-e az a nemrég a kormányfő szájából elhangzott kijelentés, miszerint Ligeti és Kurtág hazájában élünk.

- Valójában mikortól számítják a megalakulásukat? Hisz 1984 januárjában a Zenebutik adásában még más néven, más tagsággal mutatkoztak be.

–A Zenebutikban deklaráltuk, hogy létre akarunk hozni egy professzionális ütőegyüttest. Akkor még az Unikum nevet választottuk, de az akkori Országos Filharmóniának ez nem tetszett, holott mi értelemszerűen nem az alkoholra, hanem ennek a zenei világnak különleges voltára szerettünk volna utalni. Az első próbákon Váczi Zoltán, Sárkány Zsolt és jómagam mellett Türk István volt a negyedik tag, de ő március táján úgy nyilatkozott, hogy bár érzi, komoly kezdeményezés részese, úgy gondolja, nem lesz elegendő ereje a már akkor is nehéznek ígérkező munka folytatásához. Így került március közepe táján Bojtos Károly az együttesbe és ekkor találtuk ki immáron végleges nevünket, az Amadindát is. Első zeneakadémiai koncertünket 1984. május 18-án az adtuk. Az első évek rendkívül nehezek voltak, sokat is vállaltunk, hatalmas programmal indultunk, igyekeztünk magunknak megfelelni. Azt hiszem, az életünk akkoriban mindennek volt nevezhető, csak kényelmesnek nem. A nyolcvanas évek Magyarországán felépíteni a mienkhez hasonló hangszerparkot – ez sok lemondást és komoly anyagi áldozatot követelt tőlünk és a közvetlen hozzátartozóinktól egyaránt. 1991 áprilisában aztán Sárkány Zsolt úgy döntött, megválik az együttestől, ekkor a velünk már korábban rendszeresen fellépő Holló Aurél lépett a helyére. Azóta eltelt tizenkét és fél év, és azt hiszem nálunk már nem lesz több tagcsere. Ha bármilyen ok miatt ez a négyes megbomlana, akkor az egyszersmind az Amadinda végét is jelentené. Szerencsére azonban semmilyen jel sem mutat erre, sőt. Együttesünket a nemzetközi zenei közvélemény az elsők közé sorolja, jelentős koncertmeghívásoknak tehetünk eleget. Az utóbbi egy évben felléptünk a Wiener Festwochenen, a bécsi Konzerthausban, két hete Londonban játszottunk, a hónap végén pedig a berlini Filharmónia Kammermusika aljában adunk koncertet. Élvezzük a nagy holland ütőhangszereket gyártó cég, az Adams támogatását és három év után – amelyet igazán méltatlan körülmények között töltöttünk – pár hete egy ragyogó próbaterembe költözhettünk.

- Öt évvel ezelőtt a Legacies 1 című lemezük kísérőfüzetében négy fontos pillérre – a huszadik századi kortárs darabokra, a tradicionális zenékre, a korábbi korok zenéjének átirataira és a saját művekre – helyezte a repertoárjukat. Ez a koncepció változatlan?

– Teljes mértékben. A huszadik századi kortárs zene adott, hisz az ütőhangszeres műfajnak szinte kizárólag ez az irodalma. A tradicionális zene időtlen távolságokba nyúlik vissza, nyugodtan tekinthetjük ezeket az ütőhangszeres zene anyanyelvének és a közönség is nagyon szereti. A korábbi európai korszakokból készített átirataink műsoron tartását azért szorgalmazom, mert a kortárs zenével nem lehet úgy érvényesen foglalkozni, hogy közben fogalmunk sincs, mi történt százötven évvel ezelőtt. Holló Aurél belépése pedig azért is hozott értékes új színt az együttesbe, mert az egyetlen közülünk, aki elvégezte a Zeneakadémia zeneszerzés szakát is, és a kilencvenes évek vége óta Váczi Zoltánnal együtt sorozatban ír nekünk darabokat. Ezt azért is fontos, mert nagyon egészségtelennek tartom azt a huszadik századi gyakorlatot, melyben a zeneszerzés és az előadó-művészet csak hébe-hóba érintkezik. Ráadásul ezek a darabok mindenfelé sikert arattak, még a legkeményebb megmérettetéseket is kiállták. Például amikor Franciaországban bemutattuk Ligeti György nekünk komponált darabját, ugyanazon a koncerten szerepelt Váczi Zoltán Rekonstrukció című műve is. Ez a négy pilléren álló elgondolás úgy tűnik rendkívül életképes, általában igyekszünk olyan műsorokat összeállítani, melybe a négy elemből legalább három belefér.

- Sok előadó panaszkodik arra, hogy a kortárs zenére nem igazán vevő a közönség. Az Amadinda viszont rendre telt ház előtt koncertezik. Mi ennek az ellentmondásnak az oka?

– A legtöbb zenész félrebeszél ebben a kérdésben. És tudatosan teszi ezt. Egyszerűen azért, mert új zenével foglalkozni értelemszerűen több energiát igényel, mint egy már jól bejátszott repertoárt unos-untalan ismételgetni. Szerintem egy Brahms-szimfóniát ma csak akkor érdemes műsorra tűzni, ha ezzel sikerül a műnek új, mindazonáltal érvényes olvasatot adni. A profi zenészek azonban folyamatosan a közönségre mutogatnak, mondván, az a klasszikus zenét igényli. Viszont már Goethe megmondta: a közönségnek nem azt kell adni, amit kér, hanem azt, amit kérnie kellene. A színpad és a nézőtér viszonyában soha nem a nézőtér diktál. Szokták mondani, nekünk megvan a saját közönségünk, sokáig ezt el sem mertem hinni, hiszen ennél nagyobb elismerésben nem részesülhet egyetlen zenész sem, de talán mi ezért tettünk is valamit. Még az olyan koncerteken, mint a lassan hagyománnyá váló szilveszteri éjszakai koncertünk, el tudunk játszani nagyobb odafigyelést igénylő darabokat. Talán azért is, mert húsz év után nekünk elhiszik, hogyha valamit eljátszunk, annak nyilván oka van. Ezt a kockázatot szerintem nagyon sok prominens muzsikus vállalhatná, és akkor nem tartanánk ma ott, ahol.

- Kifejtené ezt bővebben?

–Még egy olyan kitűnő zenész is, mint Kocsis Zoltán, azt nyilatkozza a Gramofon legfrissebb számában: kultúránk kimerülőben van, nincs miből táplálkoznia. Különösen azért meglepő ez tőle, mert ő igazán a huszadik század egyik legkiemelkedőbb zeneművésze, zongoraművész, karmester, mindemellett az utóbbi években ragyogó hangszerelések fűződnek a nevéhez. Minden képességgel és lehetőséggel rendelkezik, hogy az új zenében is maradandó produkciókat hozzon létre. Ezúton is üzenem neki, nincs kimerülőben a kultúránk, ha pedig mégis úgy érzi, akkor inkább a megoldásra tegyen javaslatot egyszerű siránkozás helyett. Az előadó-művészet a biztosnak hitt bástyák mögé menekült, a zenei kábítószer-túladagolásban lévő közönség pedig egyszerűen azért a „zenei szerért” nyúl, amit megszokott. Az elmúlt ötven évben a koncert- és a zeneipar hihetetlen mértékben rabolta ki a zenetörténetet. Ennek egyik legrémisztőbb példája, hogy Beethoven Örömódája lett az Európai Unió himnusza. Ezzel egyrészt újabb bőrt húztak le róla, másrészt zeneileg valószínűleg meg is semmisítették, egyszerű szignállá alázták. Ma már talán nem is hangzik el olyan, az EU-val foglalkozó rádiós vagy televíziós adás, amelyben néhány ütem erejéig fel ne használnák ezt az egyedülálló remekművet. El nem tudom képzelni, hogy bárkinek eszébe jutna, hogy ugyanezt tegye bármely ország himnuszával. Az augusztusi Örömkoncerten pedig – amihez fogható szomorúság engem már régen ért – a meghívóra még azt is sikerült rányomtatni, hogy Záborszky Kálmán újszerű szerkesztésében a mű ősbemutatóját halljuk. Ez az abszurditásnak már olyan szintje, ami világosan mutatja, a magyar zenei életben, a zenéről való közgondolkodásban óriási bajok vannak.

- Pedig a közvélekedés szerint az elmúlt években mintha ismét megpezsdült volna a hazai koncertélet, vezető társulataink és muzsikusaink világszerte sikereket aratnak. Igaz, zömében valóban nem kortárs darabokkal.

–Nem tudom, mit hívunk közvélekedésnek, mindenesetre ez a felszín, a mélyben viszont komoly a gond. A már említett Örömkoncerten a kormányfő azt találta mondani, hogy Magyarország Kurtág és Ligeti hazája. Ha igen, akkor miért nem él egyikük sem itthon? Akkor miért előadatatlanok Ligeti főművei idehaza? Vajon Eötvös Péter díszpolgárrá történt jelölése nem azt igyekszik-e feledtetni, hogy nevét eddig főként levélpapírjának értékesítésére használta két zenekar és egy fesztivál? Nem érnénk-e többet azzal, ha ahelyett, hogy ezeknek a világszerte elismert zeneszerzőknek a nevét ájtatosan zsolozsmáznák a mindenkori kormányok, inkább az életművük válna közkinccsé és épülne be az új magyar zene mindennapjaiba, illetve a felsőfokú zenei oktatásba? Mert ha így lenne, valószínűleg több időt töltenének szülőhazájukban, és esetleg Kossuth-díjaikat sem több héttel-hónappal az ünnepséget követően vennék át.

- Ön miben látná a kiutat? Legyünk radikálisak, mint Pierre Boulez a hetvenes években, amikor azt javasolta, robbantsuk fel az összes operaházat?

– Nem, de sok szempontból az utolsó órában vagyunk. Ugyanakkor a hamarosan átadásra kerülő új Nemzeti Koncertterem és a Hagyományok Háza talán soha vissza nem térő esély arra, hogy meginduljon egy olyan tevékenység, ami tendenciózusan, koncepciózusan és hatékony állami szerepvállalás mellett adja elő a huszadik század zenéjét. Meg kell szólalniuk a műveknek. Sok mulasztás történt ez ügyben Magyarországon. A legnagyobb külföldi kortárs komponisták – Cage, Harrison, Berio, Xenakis – életműve nem került be a hazai zenei vérkeringésébe, a köztünk élő magyar zeneszerzők esetében pedig talán még szembetűnőbb ez a mulasztás. Úgy gondolom, ebben a kérdésben a Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak különösen nagy adóssága halmozódott fel. Mivel ezt a repertoárt a zenészek többnyire csak alkalomszerűen tűzik műsorukra, a művek nincsenek feldolgozva, következésképpen a következő generációk nem tudnak meríteni belőlük. Pedig a zenetörténetben a különböző korszakok szervesen épülnek egymásra. A huszonegyedik századi a huszadik századira és nem közvetlenül Chopin mazurkáira.

- Beszéljünk azért valami biztatóról is. Az Amadinda mellett 1997-ben többedmagával újraélesztette az egykori Bartók és Kodály alapította Új Magyar Zenei Egyesületet, ami tulajdonképpen egy alkalmanként koncertező kortárs kamarazenekar.

–Az UMZE megalakítása az Amadinda tevékenységének logikus kiterjesztése volt. Olyan akar ez lenni, mint a frankfurti Ensemble Modern vagy a párizsi, Boulez alapította Ensemble Intercontemporain: tényleg a legmagasabb színvonalon szeretnénk megszólaltatni elsősorban a huszadik század második felének zenéjét. Bartók és Kodály hagyománya és eredeti célkitűzése ma is aktuális. Ebben a névválasztásban – amely Wilheim András zenetörténész javaslata volt – szintén benne rejlik az a törekvés, hogy a minket megelőző korra építsük mai tevékenységünket. Hét éve dolgozunk együtt, különösebb publicitás nélkül. Nem sok koncertet adunk, de azok szerintem fontosak. Rendszeres magyarországi megjelenéseink mellett eljutottunk Avignonba, Berlinbe, Karlsruhéba, az idén pedig az egyik legfontosabb újzenei fesztiválra megyünk az angliai Huddersfieldbe. Amikor a kortárs zene koncentrált bemutatására gondolok, akkor valami UMZE-szerűre utalok. Nem valamiféle intézményesült együttesre, mert onnantól kezdve belép a működési kényszer, a rendszeres fizetést kapó muzsikusoknak rendszeresen játszaniuk kell. Az UMZE-ban viszont épp az a csodálatos, hogy csak akkor áll össze, ha valamit fontosnak érez, és be akarja azt mutatni. Megtehetjük, mert egyikünk sem ebből él, viszont boldogan játszunk, ha olyan a feladat. Az Amadinda idei, októberi Steve Reich koncertje – amelyen a szerző is közreműködik – sem valósulhatna meg az UMZE nélkül. Ez a koncert akár a kiindulópont is lehetne, és ettől kezdve minden ősszel egy-egy neves kortárs zeneszerzőt állíthatnánk a figyelem középpontjába. Jövőre mondjuk Luciano Berio-t, majd Pierre Boulez-t, később Harrison Birtwistle-t vagy Szőllősy Andrást. Szívesen összefognék ez ügyben a hazai szimfonikus zenekarokkal, akár Kocsis Zoltánékkal – ők bemutathatnának az adott szerzőtől egy-két nagyzenekari darabot, mi pedig játszanánk karamazenét. Csak így tudom elképzelni, hogy Magyarországon egészségesebb irányba mozduljon el a koncerttermi repertoár súlypontja. Ehhez viszont nélkülözhetetlen a kulturális kormányzat támogatása. Most vagy észbe kapunk, vagy rövid időn belül letehetjük a hangszert és Kocsisnak igaza lesz: kimerült a kultúra, nincs mire építkezni.