Árpád

Emlékezés a Vérnászra negyven év távlatából

2003.09.24. 00:00

Programkereső

Federico García Lorca érzékeket felkavaró költészete pályakezdő éveim kellős közepébe robbant bele. Kozmikus lelkületének összes sejtelmessége úgy átjárta az akkori, kijózanítóan felnőtté váló életemet, hogy a költő metaforákká formálódó, gazdag szókészletét ellenállhatatlanul magaménak éreztem.
9b39d833-7a37-4c73-8e55-910d9764007c

Soroljam? A „szél”, „szellő”, „zivatar”, „orkán”, „víz”, „tó”, „folyó” és annak „habja”, „kés”, „penge”, „ásó”, „vasvilla”, „hold”, „vér”, „éjszaka”, „bokrok”, „lombok”... A kulcsszavak előtt fokozó jelzők sora varázsolja személyessé, sőt jelképszerűvé a kifejezéseket. Az ízig-vérig lorcai ellentmondások spanyol lelkületét Illyés Gyula zseniális fordítása oly módon ültette át a magyar tudatba, mint Shakespeare-t Arany János. A költő majd minden világtáj lelkét úgy rázza meg, mintha éppen azokról szólna. De mint a Vérnász minden rezdülését éveken át alaposan „megélő” tanú, s a dráma valóságának egyszerre megáldott és megvert részese mondom: Lorca művében én bizony a világirodalom összes sorsdrámájának lüktetését benne éreztem.

1950-ben kerültem a Zeneakadémiára, a békéstarhosi élményiskola tündérkertjéből, az önfeledt gyermekkorból „fejest ugorva” a főváros – a diktátumokkal megrakott „ötvenes évek” – embert próbáló, kijózanító felnőttkorába. Tanulóéveim játékos miniatűrjeit magam mögött hagyván, minden figyelmemet az elementáris, drámai robbanékonyság kötötte le. Nádasdy Kálmán, az akkori operaigazgató és Mikó András főrendező azt mondták: vokális műveim az Opera bejárata előtt szinte „toporogva” várnak bebocsátásra – válasszak hát operatémát magamnak. S belebotlottam, beleszerettem a Vérnászba. A Lorca-dráma fűtöttsége, spanyolságán messze túllépő egyetemességével, megzenésítés után kiáltott. Akkoriban leginkább az élet nagy ellentmondásai foglalkoztattak. Kétségtelen: a színpadhoz ez az érzelmi lázadásom vezetett el. 1962–64 között elkészült a három felvonásos opera teljes zongorakivonata és hangszerelése.

A Vérnászhoz vezető út? A költészet bűvöletéből két oratóriumhoz és kantáták egész sorához nyertem erőt. A diploma utáni fél évtized Ady költészetének szorításában telt el. 1956-ot követően, a Tűz Márciusa című Ady-oratóriumom bemutatója után Mikó András kinyilvánította elragadtatását. Ebben az ellentmondásokra épülő, lázadó időszakomban megkíséreltem az érzelmi és társadalmi mozgásokat művészileg egyaránt kifejezni. Három operám megírásának évtizede volt ez. Bevallom, a Vérnász sikersorozatára nem számítottam. Az 1964-es budapesti ősbemutató – Mikó rendezésében, Komlóssy, Házy, Faragó telitalálatként érzékelt szerepformálásában – megdöbbentett. S ami e sikert még fokozta: a Bécsi Ünnepi Heteken való első vendégszereplésünk, amelyet külföldi színrevitelek sokasága követett. A Vérnász a Magyar Állami Operaház „exportcikke” lett: a budapesti produkciót nyolc országba vitték el.

A jelen előadáshoz a következőt szeretném előrebocsátani: a mindenkori színrevitelben a változó idők igénye is kell, hogy munkáljon, de a változatlan, klasszikusan örök igazság igénye is! A mai színrevitelben a négy évtizeddel ezelőtti bemutató mondandóját nem keresem. A költői kérdésre – „Hogyan lehet a változó világban érclábon megállni?” – mindig a jövő ad választ. Bízom abban, hogy a mostani bemutató üzenet értékű és átütő erejű lesz.

Végül Lorcát idézem – nála szebben nehéz lenne megfogalmazni az alkotói vágy célját és üzenetét:
„Hölgyeim és Uraim! Mindenkitől, akit élete során megrendített az utak távolából felcsendülő dal, mindenkitől, akinek érett szívét megcsípte a szerelem fehér galambja, mindenkitől, aki a jövő ösvényein haladó hagyomány szerelmese, aki könyvből tanul, vagy a földet szántja, most tiszteletteljesen azt kérem: ne hagyják pusztulni fajtánk élő ékszereit!”

E sorokkal szívből köszöntöm operám bemutatójának előadóit és közönségét!