Pandora, Gabriella

Lehet normálisan is?

2003.10.01. 00:00

Programkereső

Farmerdzsekis fiatalember próbál a Fesztiválzenekarral a Zeneakadémián. Sok minden látszik rajta. Barátságos, nyugodt, mosolygós, a feltűrt kabátujj alatt szőrös a karja, szép a szeme, fiatal, csak az nem jut róla az eszembe, hogy világsztár. Mert az csupán hallatszik. Elképesztő, hogy milyen szépen szól a fuvola a kezében. Tisztán, salaktalanul. Minden rezzenésnyi levegő zenei hanggá változik, nincs sziszegés, sustorgás, bugyborékolás, mindenféle zavaró szivornyázás, ami fölött a jó közönség megértően szemet huny, mert ez általában hozzátartozik a hangszer természetrajzához.

Emlékszem a nagy Jean-Pierre Rampal budapesti föllépésére. Gyakorlatilag folyamatosan két szólamban játszott. Az egyik szólamot akarta, a másik jött magától. Persze Rampal már öreg volt. Emmanuel Pahud azonban minden, csak nem öreg. Mikor erről kérdezem, azt feleli, hogy a fuvolázási képesség megtartása mindenkinél más életkorig tart. Van, akinek harmincéves korában le kell tennie a hangszert, mert nem tud már tisztán megtartani egy hangot, mások hatvanévesen is jobbak, mint a frissen végzettek. A siker viszont veszedelmes dolog, mert az ember utazik, világot lát, interjút ad, próbál, koncertezik, és nem gyakorol. Pahud a harmincon túl van, de csak három évvel. Egyelőre bírja.

Ez a Rampal-dolog azonban mégis érdekes. Mert az ember azt látja, hogy a világ zenei fogyasztóként nagyon szűköcske piac. Sok híres fuvolista nem fér el benne. Rampal idejében ott volt még Auréle Nicolet és James Galway. Ma már vége a sápadt aranykornak: Pahud van, és ki még? És miért pont ő? A második kérdésre tudja a választ: mert szerencséje volt. Amikor egyre-másra bomlanak föl a szerződések lemezkiadók és előadók között, vele pont az ellenkezője történt: az EMI őt akarta. Nem egészen véletlenül, hiszen tizenkilenc évesen megnyert néhány nemzetközi versenyt, és szerződtette őt előbb a bázeli rádiózenekar, majd a Sergiu Celibidache alatt fénykorát élő Müncheni Filharmonikusok. A csúcs közel volt, megmászta hát gyorsan azt is: Abbado hívta a huszonkét éves fiatalembert a Berlini Filharmonikusokhoz. Szóval fuvolázni tud. De hogy ezen túl miért ő a kiválasztott, a szerencsés, a megfelelő ember a megfelelő pillanatban, arra ő is csak megvonja a vállát.

Talán éppen ezért.

Kérdezek mást. Hogy jutott eszébe, hogy ilyen feminin hangszeren kezdjen el játszani? A feminint persze Pahud visszautasítja, neki a fuvola nem nőies, hiszen ez az ő legsajátabb hangja, és ha magáról akar beszélni, akkor pontosabban és érzékletesebben tudja ezen a misztikus nyelven kifejezni magát, mint szavakkal. Ami a karriertörténet kezdeteit illeti, abban nincs semmi különös. Ötévesen meghallotta, hogy valaki a szomszéd házban Mozart Fuvolaversenyének második tételét gyakorolja, és az ifjú Emmanuel azt mondta a szüleinek, hogy ezt a zenét ő is el akarja játszani. Egy év múlva kapott egy furulyát, azzal megtanult kottát olvasni, és mivel nem lohadt a lelkesedése, elkezdhetett fuvolázni tanulni. Csodagyerekségről szó sincs, sőt. A szülők viszont következetesek voltak, és rászorították a gyereket, hogy naponta legalább fél órát gyakoroljon. Röpke kilenc év után megfordult a dolog, Pahud rájött, hogy ezt a hangszert tényleg neki találták ki. Aztán már csak el kellett végezni a Conservatoire-t, és megnyerni a versenyeket.

Sok örömről kell lemondani a hangszer miatt? – kérdem együttérzően. De ő azt sem tudja, mire gondolok. Miről kellene? Hát nem szabad kosárlabdázni, meg biztos a hideg levegőre sem lehet kimenni, óvni kell a tüdőt vagy akármit. De ő focizik, és síelni is szokott. Nem vigyáz a kezére? Csak amennyire mindenki. És ha megsérül, és nem tud majd játszani? Akkor majd tanít. Úgyis sokan jönnének hozzá, most, hogy híres lett. Vagy tanulmányokat is írhat, hiszen elég jól beleásta magát a fuvolajáték titkaiba. Nem mondja, hogy erre vágyik, de nem akar a fuvola rabszolgája lenni. Van élet a hangszeren kívül is. Lehet, hogy nem annyira boldog, de azért élet.

Nem lehet vele mit kezdeni, normális ember. Talán szakmai fájdalmai vannak. Nem rossz, hogy ha romantikus zeneművet akar játszani, akkor rákényszerül Reineckére? Persze szép ez a fuvolaverseny, még ha senki nem is ismeri, de mégsem egy Beethoven vagy Brahms. Ezen nem is lehet segíteni, mert a XIX. század elején a fuvola lemaradt a többi hangszertől a fejlődésben, és csak a század hatvanas éveiben kezdett elterjedni a korszerű, Böhm-rendszerű fuvola, így a zene egy nagy korszaka valóban kimarad a fuvolista számára, Mozart és a századforduló francia szerzői között lényegében csak Reinecke marad. Ettől persze még játszik Beethovent is, Brahmsot is: a szimfóniákat a Berlini Filharmonikusokkal. És készít átiratokat a hegedűszonátákból. Beethoven mellett Mozartból, Franckból, Richard Straussból. Játszhatóak? Persze, játssza is. És meghallgathatóak? Szerinte igen.

Két kérdés maradt. Az egyik az, hogy ha ez a fiatalember ennyire kiegyensúlyozott, tiszta fejű, értelmes és nyugodt, akkor hol van benne az a kis titok, téboly, zavar, görcs, amit csak a zenében tud kifejezni, és ami miatt ő lett a világ jelenleg legismertebb fuvolistája. A másik valamivel könnyebb: hogyan kell ejteni a nevét? Mert nálunk mindenki fonetikusan mondja, pedig ő francia-svájci, Genfben született. A hiteles kiejtés tehát körülbelül így hangzik: „emánüel páü”.