Szilárda

Debrecenbe kéne menni

2003.10.02. 00:00

Programkereső

"A magyar jazz ünnepe" - áll a Budapest Jazz Fesztivál szóróanyagán és a pesti estes különszámon. Vakargatom a fejemet, gondolkodom, milyen ünnepelnivaló támadhatott a magyar dzsesszben így szeptember végén.

Aztán kinyitom a füzetet, és nyomban az első bekezdésben hat zenész és egy szakszervezeti elnök lelkendezik azon, hogy a "kulturális kormányzat 2003-tól, az államilag támogatott műfajok közé emelte az évtizedekig csak tűrt kategóriába tartozó improvizatív kortárs zenét..." Tehát azt ünnepeljük, hogy valaki forrásra lelt fesztiváljának megszervezéséhez? Netán a kulturális kormányzat vélt nagylelkűségéhez szalutálnak a szervezők? Mindez már csak azért is érdekes, mert több, a tönkremenetel szélén álló zenei intézményről hallani, ami semmiképpen nem nevezhető a zenei közélet ünnepekkel teli időszakának. Arra pedig már gondolni sem merek, hogy a szóróanyagokon a magát elegánsan bújtató szervező cég, a Budapest Music Center saját tevékenységére tesz ily módon koronát, és képes volt azt tuszakolni támogatói (a kulturális tárca, a IX. kerület, a főváros, az NKA és az Előadóművész Jogvédő Iroda) fejébe, hogy a kiadványain szereplő előadókból szervezett promóciós fesztivál hűen tükrözi a magyar dzsesszpalettát. Nem, ilyesmi itthon elő sem fordulhat, ahogyan nyilván az is csak a véletlen műve, hogy pontosan ugyanebben az időpontban tartották a 32. Debreceni Jazz-napokat is. Éljen a konszenzuskészség, a kollegialitás, a magyar dzsessz ügyéért és a közönségért önzetlenül küzdő programszervező!

Szép történet ez arról, miként válik a magyar dzsessz ünnepe a magyar dzsessz tragikus hétvégéjévé, hogyan kényszeríti a butaság az amúgyan is szűkös, a dzsessz iránt még fogékony réteget döntéshelyzetbe és veszi el tőle az újabb zenék megismerésének lehetőséget. Szomorú volt látni azt a kb. 120 lődörgőt, aki Debrecenben Jacky Terrassont és Andrew Hillt várta. Mert nem akárkikről van szó: Terrasson a negyven alatti dzsesszer generáció legtehetségesebb tagja, Hill pedig, közeledve a hetvenhez, a még élő legendák közé sorolható. Két kiemelkedő képességű zongorista, mindketten a Blue Note-nál jelentetik meg lemezeiket, a ma működő dzsesszkiadók közül is a legkiválóbbnál. Terrasson ma igazi világsztár, végigböngészve a debreceni fellépéssel kezdődő európai turnéjának állomásait, látható, hogy egyfolytában koncertezik. Viszonya a zenéhez egészen más keletű, mint a korosztályából kiemelt bármely nagyra tartott muzsikusé: ugyan a fesztivál amerikai tematikáját hivatott ő is erősíteni, de az amerikai mellett francia és német gyökerek is fellelhetők életrajzában. Talán ezért, talán másért a klasszikus műveltség a hagyományos fekete dzsesszelemekkel vegyítve nála különös ötvözetet alkot, amelynek ékes példája a francia dallamokat feldolgozó 99-es A Paris... című albuma. A lemezen megjelenik Francis Poulenc egyik szerzeménye, ami egyfelől tisztelgés a Hatok elnevezésű csoportnak a nálunk a többieknél kicsit ismertebb tagja előtt, akinek születése 100. évfordulójára éppen akkoriban lehetett emlékezni. Másfelől a Poulenc-darab a szerző személyén keresztül összefoglalja, hogy mi minden van még Terrasson muzsikájában a dzsesszen túl: romantika, impresszionista és neoklasszicista hatások, humor, a formák szellemes kibontása és variálása. Ugyanígy ott a La Marseillaise zseniálisan kávéházivá lassított változata, gyönyörűen átharmonizálva, teljesen eltüntetve a forradalmi hevületet.

Terrasson triófelállásban érkezett Debrecenbe, amelyből Sean Smith, a bőgős még nem játszott a lemezein. Eric Harland Leon Parker mellett Terrasson legkedvesebb dobosa, játéka erősen emlékeztet Paul Motien-re: ügyesen töri a ritmusokat, a legjobb pillanatokban vált dinamikát és szerepe nem csupán a kíséretre korlátozódik, színezéseivel szerves részévé válik a daraboknak. Nem így Smith, aki láthatóan végigunta bőgőjének bögyörgetését, bár neki is volt szép szóló-kiállása - játéka inkább masszív alapnak tűnt, semmint sokatmondó virtuozitásnak. A kétórás koncert majd' felét Ravel Bolerója, helyesebben Terrassonék Bolerója adta, közel sem az ismert fokozatos építkezéssel. Néhol erősebb, néhol halkabb volt a dallam variálása, hol négyben, hol ötben ment az eredetileg hármas lüktetés. A poliritmia mellett ismét egy századelős húzás, a politonalitás bizsergette a füleket, ahogyan a motívum szépen átsétált a szomszédos hangnemekbe és szinkópás lüktetésével már-már új kompozíció kerekedett a végére. Terrasson játékának minden pillanata kincs, különösen, ahogyan a balladákat játssza, ahogyan minden témából érzelmeket tud kifacsarni. A legutóbbi, Smile című lemezéről egy Miles Davis szerzeményt, a Nardist játszották, lefegyverzően gazdag érzelemvilágról és technikai képességekről téve tanúbizonyságot. Jellemző Terrassonra a tenuto-játék, a hangok teljes értékű kitartása: egyedülálló, ahogy megragadja a hangokat, mert mindegyiknek külön szerepe és dinamikai jelentősége van. Ezt nem lehet tanulni, erre születni kell!

Nehéz összekötni az éjfél után kezdő Andrew Hillt Terrassonnal, éppen ezért nem is teszem, minden kapcsolódási pont keresése hamis erőlködést szülne. Azonban egyetlen momentumot érdemes kiemelni, amiből az itthoni dzsesszközélet is sokat tanulhat. Jacky Terrasson a koncertje után végig a színpad széléről figyelte érdeklődve az idős mester játékát, készséggel állt rendelkezésre, mikor törülközőt vagy egy pohár vizet kellett benyújtani. Nekik bizonyára eszükbe sem jutott egy időben kezdeni produkciójukat, és nyilván nem okozott gondot, ki mikor kerüljön sorra.

(32. Debreceni Jazz-napok, szeptember 27.: a Jacky Terrasson trió koncertje)