Lázár, Olimpia

Benyomások

2003.10.07. 00:00

Programkereső

Az első benyomás mindig a borító egy új lemez esetében. Ami most éppen nem valami kedvező. Szép, szép a fénykép, üres széksorok előtt négy üres szék, ha valami rejtélyesre vagy virtuálisra gondolt a tervező, hát jól kitalálta, A fúga művészeténél rejtélyesebb darab úgy sincs, a lemezhallgatóknál virtuálisabb közönséget is nehéz elképzelni, sok-sok (vagy éppen kevés) ember ül a világban szerte a lemezjátszó előtt, és tudtukon kívül ugyanazt teszik: azt a művét hallgatják Bachnak, amelyikről pontosan nem lehet tudni, milyen hangszerre íródott, de azt pontosan lehet tudni, hogy nem vonósnégyesre.

Egyrészt azért, mert akkor a vonósnégyes mint hangszer-összeállítás nem volt föltalálva, másrészt azért, mert a szólamok olyanok, hogy időnként meghaladják a rendelkezésre álló hangterjedelmet, a hegedűsnek brácsát kell ragadnia. Ehhez képest most kik játszanak? Az Emerson vonósnégyes.

Tehát, még mindig az első benyomásnál maradva, négy szék a széksorok előtt, illetve, dehogyis, a széksorok mögött, pedig ennyire már nem lehetünk virtuálisak, hogy a zenészeknek háttal akarjuk hallgatni a zenét. Arról az apróságról nem is beszélve, hogy az Emerson vonósnégyes tagjai állva szoktak játszani – leszámítva természetesen a csellistát.

Az első tanulság a lemez kapcsán az, hogy ne ítélj korán, vagy a látszat csal, vagy bármelyik egyéb népies-naiv csacskaság. Mert ez egy gyönyörű felvétel. Tiszta, friss, eleven, akár gyógyító, de mindenképpen nyugtató hatású. Szóval, ne tessék zokogni a kultúra pusztulása fölött, amíg ilyen vonósnégyes van, mint amilyet ez a négy amerikai alkotott. Eleve tudni kell hozzá, hogy ez egy igen régi társaság, huszonhét évvel ezelőtt alapították, és a nagy múlt dacára a tagok szeretik egymást. Nem gyakori jelenség, mert arra sokkal több példát lehet mondani, hogy egy akár sikeres vonósnégyesben a tagok meggyűlölik vagy megunják egymást, de olyan mélységig, hogy turnén inkább különböző szállodákban alszanak, csak ne kelljen a másik arcát nézni már reggeli közben is. Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy együtt vacsorázhattam Emersonékkal, úgyhogy tapasztalatból tudom: ők tényleg jóban vannak. Négy különböző karakter, de nagyon értelmes, szórakoztató ember, akik együtt ideális vonósnégyest alkotnak, mert nem túl magas és nem is túl alacsony a zsenisűrűség a csapatban. Kettő-kettőre tippelem az arányt, két nagyon jó muzsikus és két fenomenális. Nem tudnak belesüppedni a középszerbe, nem tudnak érdektelenek maradni, viszont nem lobognak túl nagy, de gyorsan kihunyó lánggal. Nem akkora a különbség a muzsikusok között, hogy az zavaró lehessen, de valahogy mindig érezni a józanságot a csapatban, nekünk szól a zene, nem az angyaloknak hegedülnek.

Talán sokat mond róluk, ha elmesélem, hogy a kvartett két hegedűse fölváltva játssza az első és a második hegedű szólamát. A két hegedűsnél különbözőbb jellemet kitalálni sem lehet: Eugene Drucker sovány, magába mélyedő, visszahúzódó, elvarázsolt zenész, Philip Setzer százkilós, életvidám, akinek a nevetésétől megrezzenek a poharak, és akinek a sonkakezét látva az ember mindenféle foglalkozásra gyanakszik a hentes-mészárostól a biztonsági őrig, de valahogy a hegedűművész nincs benne a pakliban. És biztosan van olyan hallgató, aki megmondja hallás alapján, hogy a kettő közül most éppen melyik áll az első és melyik a második pultnál, de sajnos én nem tartozom közéjük. (A kísérőfüzet szerint egyébként itt többnyire Setzer az első hegedű.) Amennyit én hallok, az csupán az, hogy jóságos ég, de szépen játszik ez a csapat. Amit én érzek, az annyi, hogy de furcsa, mindig beleunok A fúga művészetébe, most meg nem. Akar valaki virtuális közösséget alakítani velem? (Bach: The Art of Fugue – Deutsche Grammophon, 2003)