Árpád

Renée, vagy amit akartok

2003.10.21. 00:00

Programkereső

Akkor vagyok nyugodt, ha az operaénekesnő nem szép. Elég az új csillagocskákból, akik feltűnnek, énekelnek egy-két évadot, és mire az ember megjegyezné a nevüket, mire volna mit megjegyezni rajtuk, mire a gondolkodásuk, tapasztalatuk, tudásuk utolérné az adottságaikat, addigra már roncsok. Vagy az idegeik mennek tönkre, vagy a hangjukat veszítik el.

Renée Fleming minden rossznak a fordítottja. Például nem szép. Sok munkával, sminkkel, drága ruhákkal vonzó kis asszonyt lehet belőle alkotni, de alapvetően olyan megnyugtatóan elrajzoltak a vonásai, hogy megmelegszik tőle az ember szíve. A karrierje sem rakétasebességgel indult, majdnem harminc-éves volt, amikor megnyert egy versenyt, és onnét lépésről lépésre haladva lett mára a világ vezető szopránja, a Metropolitan idei évadnyitó sztárja. Persze, hogy az ilyesmi kissé megviseli az ember idegeit, neki is voltak olyan kifakadásai, hogy vajon mi lehet a baj velem? Csak nem az, hogy tisztességesen végzem a munkámat, és nem mondom le az előadásokat? De a szorult helyzetből Renée Fleming mégsem a botrányok felé kereste a menekülést, a világ pedig még mindig nincsen eléggé elrontva, mert néhány éve Fleming már nemzetközi sztár, mostanra pedig minden szempontból a csúcsra ért.

Őszre válogatáslemeze jelent meg, tíz év felvételeiből. Fleming mindenféle stílusban énekel, dalt és operarészletet, olaszt, franciát és németet, sőt Dvorzsákot és Rachmanyinovot is. A hangon nem hallatszik meg a tíz év, az előadás csak érettebb lett, az egy indulatból elénekelt Mozart- áriához képest mindennek sokkal több a rétege, még a Traviata nagyáriából is az érződik, hogy jóságos ég, mennyit élt ez a szegény lány. Közben azonban Fleming mindig zenei, semmilyen idegen eszközt nem használ, csak a hangot, csak a zenét. Túlfinomult? Bizonyos szempontból talán igen, hiszen érezhető, hogy nála minden hang mérlegre van téve, minden szín ki van keverve, semmi sem esetleges, és ez a tudatosság azzal jár, hogy nem érezni az éneklés egészen egyszerű, testi örömeit, azt, hogy jaj, de jó, ha szól a hangom. Egyszerűen nem tud úgy tenni Fleming, mintha csak buta énekes lenne, tekintve, hogy nem az. Betéve tudja az éneklés történetét a kezdetektől napjainkig, a willendorfi Vénusztól saját magáig, tudja, hogy melyik áriában ki milyen eszközöket használt, és hogy abból ő mennyit vehet át. A kifogástalan technikához és óriási tudáshoz még gyönyörű hang is járul – az ember csak azt nem érti, mi tartott ezen ilyen sokáig. Miért nem ő mindenki kedvenc énekese?

Talán csak azért, mert túlságosan zenei. Akkor is abban hisz, hogy minden lényeges a kottában van, amikor tudjuk, hogy minden lényeges a bulvárlapokban van. Talán az a baj, hogy túlságosan komoly, hogy ezekben a szépen megénekelt hangokban ott van az opera elmúlt száz éve, és ezektől az összefoglaló művészektől az ember megijed, mert azt hiszi, nincsen tovább. De az is lehet, hogy nincs is semmi baj, és holnaptól mindenki Renée Fleming feliratú pólóban sétálgat az utcán. (By Request – Renée Fleming – Decca, 2003)