Lázár, Olimpia

Semmi nem dőlt el

2003.10.22. 00:00

Programkereső

A cím persze hazudik: minden eldőlt, a Magyar Rádió zongoraversenyét az idén Farkas Gábor nyerte Benabdallah Marouan és Báll Dávid előtt. A döntősök gálahangversenye arról győzte meg a betévedőt, hogy a döntés igazságos volt, győzött a jobb, de nem jaj a legyőzöttnek. Az összkép valahogy mégis érdekesebbnek látszik ennél, és elsősorban olyan öreges gondolatokat szül, hogy itt van öt fiatalember, előttük az élet, és vajon ki hova, meddig, merre.

Öt ifjúról van szó, mert nem csak a dobogósok játszottak. A koncertet a legfiatalabb döntős, a tizenkilenc éves Borbély László kezdte meg Beethoven 32 változatával. Kicsit megfoghatatlannak tűnt a zongorázása, láthatóak a formálódó jelek az előadói személyiségben, a jó erős bal kéz, mi leszúrta határozottan a cölöpöket, amikre föl kellett építeni a zenét, csak éppen nem készült még el a híd, kimerült a zongorázás, nem lehetett követni a változatokat, elszürkült lassan a darab. Mindenre, amit eddig és ezután mondok, érvényes, hogy pályakezdő, pódiumi tapasztalatokban egészen szegény muzsikusokról van szó, úgyhogy a negatívumoknál sokkal érdekesebbek a pozitívumok: Borbély László nem görcsös zongorista, és több élményből az idők során sokkal több megosztanivalója is lesz majd. Viszont az őt követő, magas, hajlott hátú, félszegnek tűnő fiatalember, Zsoldos Bálint bizonyos értelemben már most is késznek látszik. Leült a zongorához Brahms szonátájának lassú tételével, valahogy furcsán, álmodozva matatni kezdett a billentyűkön, és ebből az improvizációnak látszó bizonytalankodásból zene született. Zsoldos Bálint volt számomra messze a legizgalmasabb muzsikus ezen az estén, de ennek ellenére eszembe sem jutna reklamálni a zsűrinél, mert játéka egyáltalán nem volt versenygyőztes típus, inkább muzsikálás volt, mint zongorázás, viszont olyat adott, amit gálakoncerten nem szokás: nem az előadóhoz, hanem a műhöz vitte közelebb a hallgatót.

A második és harmadik helyezett nem tudta vagy nem akarta megmutatni, hogy igazságtalanság történt, elég jók voltak, de kialakulatlanok, idegesek és ettől visszafogottak. Báll Dávidon látszott jobban, hogy küszködik az idegeivel, de Benabdallah Marouan is mintha inaiban hordta volna bátorságát, a közölni-, mutatni-, mondanivaló teljesen elsikkadt.

A győztes bizonyos szempontból elég nagy meglepetést okozott. A díj átvételekor még az látszott rajta, hogy aha, ez lesz a kis szörnyeteg, ropogós frakkjában odaül majd, és szétzongorázza a világot. Farkas Gábor azonban ennél sokkal kulturáltabb muzsikus. Schumann a-moll zongoraversenyében éppen az volt a meglepő, hogy szinte egyáltalán nem kifelé szólt a zene, hogy a zongoristát jobban foglalkoztatja a karmesterrel, a zenekarral való közös játék, hogy nem a közönségnek mutogatja magát, a kommunikáció a pódiumon marad, és időnként szépen köszönnek egymásnak a zenekari szólamok és a zongorahang, máskor viszont csak az igyekezet maradt, hogy ne egymás mellett zenéljenek, hanem együtt. A ráadásként adott Dohnányi-rapszódiából kiderült, hogy a huszonkét éves fiatalembernek mennyire jó a keze, és hogy a virtuozitás meg a könnyedség milyen nagy örömöt tud okozni. A másik ráadásból az is kiderült, hogy időnként ez mennyire kevés, de legalább könnyű szívvel indult haza a közönség.