Szilárda

Mit gondolhat Byron?

2003.10.30. 00:00

Programkereső

Orvosa javallatára választotta a klarinétot, mert a gyermekkori asztmán állítólag segít, ha valaki intenzíven játszik fúvóshangszeren. Így kezdődött a világ egyik legjobb dzsesszmuzsikusának pályafutása, aki annak idején nagyon meg akart gyógyulni, ezért sokat gyakorolt.

Don Byron karrierjének első csúcspontja 1992-ben volt, amikor a hírneves Down Beat című szaklap 34 évesen az év dzsesszzenészének választotta. Ezután következett a hangvételére oly jellemző, de a kritikusok által kevésbé kedvelt klezmer lemez, amelyet a legendás klarinétos és zenekarvezető, Mickey Katz emlékének ajánlott. Majd az újabb sarokpont 1998-ban, szerződés a Blue Note-tal - és azóta itt jelennek meg lemezei, illetve sorra szerepel más, kimagasló produkciókban is. Byron a Szegedi Jazz Napokra legutóbbi anyagát hozta: lényegében a More Music for Six Musicians album kompozícióit játszotta el társaival, kissé rezignált és fáradt hangulatban. Sajnos ismét törődni kell a szervezéssel, mert egy koncert légkörére rányomja bélyegét, ha kevesen vannak, ha a zenészek csak azt érzik, hogy minden erőfeszítésük ellenére kókadt unalom és érdektelenség fogadja őket. Valószínűtlennek tartom, hogy kicsit erősebb hirdetés mellett ne lett volna telt ház a most üres, az eseményre alkalmatlan, nagy hodálynak tűnő Belvárosi moziban.

Ugyan személy szerint jól érezhettem magamat, közvetlenül a színpad előtt egy teljes sor csak az enyém volt, nyugodtan lehetett minden apró momentumot figyelni. Különös élmény volt olyan környezetben látni Byronékat, mintha csak egy próbán volnának, talán ez az egy előnye volt a nullához konvergáló nézőszámnak. Egymásra kacsintgattak, időnként játszottak még egy kört, nekem úgy tűnt, hogy egy-két újabb elképzelést még ki is próbáltak. Mert Byron amúgy kísérletező alkat. Amellett, hogy zseniális sztenderdjátékos (ahogyan például azt láthattuk és hallhattuk Robert Altman Kansas City című filmjében és a hozzá kiadott két CD-n), mindig mutat valami újat. Egyfelől ő hozta vissza a klarinétot a modern dzsessz köztudatába, másfelől pedig mindegyik lemeze formabontásra törekszik, nagy készséggel fordul a hagyományos elemek avantgárd értelmezési lehetőségei felé. Ennek lenyomata ez utóbbi lemeze, amelynek volt egy előzménye, a szintén hat zenészre alkalmazott és hasonlóan a Music for Six Musicians címet viselő album. Az egyik nem variációja a másiknak, hanem annak a koncepciónak a körüljárása, miként lehet szabott felállás keretein belül funkciókat változtatni, hogyan játszhat egyszer a dallam, másszor a ritmus fontosabb szerepet. A rendkívüli bonyolultság mellett igazán élvezetes követni a ritmusképletek építkezését, a hol hetes, hol hármas lüktetések váltakozását. A ritmusszekció nagyon erős: Ben Wittman dobol, Milton Cardona latin ütősökön, Leo Traversa basszusgitáron és a hangfelvételen szereplő Edsel Gomez helyett most George Colligan játszott zongorán. Byron dallam-társa, James Zollar trombitán, amely, kiegészítve a klarinétot, gyönyörű együttállásokat produkált. Az utolsóként előadott Belmondo's Lip című darab a zongora repetitív, tört harmóniáival kezdődik, de az érzésre páros lüktetést felborítja a belépő ütősök más tempója, amihez képest a zongora már nem páros ütemeket, hanem nagy triolákat játszik. Ilyen és ehhez hasonló játszadozások folynak végig elképesztő precizitással és ugyanakkor laza eleganciával. A koncert legszebb részeként a zongora-klarinét duót lehet említeni. Byron befordult a zongora felé és a húrokba fújta varázslatos, alteráló dallamát, miközben az őt kísérő harmóniák a szolid disszonanciából virágként nyíltak ki a klasszikus akkordok felé. Ez volt a No Whine című szerzemény, ami utóérzése a Fine Line: Arias and Lieder című lemez egyes hangulatainak, ahol Byron többek között Puccini-, Schumann- és Chopin-dallamokat is eljátszik, Uri Caine, a klasszikus feldolgozások nagy mesterének kíséretében. Ráadás nem volt, hat zenészt láthattunk meghajolni, akik, látván az üres nézőteret, vélhetően semmi jót nem gondolnak a magyar dzsessz-életről. Óriási felelősség az elitből meghívni muzsikusokat, mert hírünket ők valóban elviszik a világba. Don Byron minden olyan dzsesszmuzsikussal kapcsolatban áll, aki számít, és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy szegedi fellépése után biztatni fog bárkit is, hogy jöjjön el, mert igazán értő és lelkes publikummal találja majd magát szembe.

(Szegedi Jazz Napok, október 17.: Don Byron Szextett)