Lázár, Olimpia

Öngyilkos merénylet

2004.01.02. 00:00

Programkereső

Egyetlen furcsa pillanatról szeretnék beszámolni, egyetlen elhamarkodott kapcsolásról, egy mozdulatról, amit nem kellett volna megtenni. Persze mindennek előzménye is van.

December elején bemutatta az Operaház a Don Giovannit. Láttuk, hallottuk, kibírtuk vagy tetszett is, de ha nem, akkor is: mit vár az ember. Itt élünk a végeken. Juhász Gyula annak idején még arról ábrándozott, hogy a bordó-arany operaházban Puccinit játszanak, és az az igazi élet. Mi már tudjuk, hogy egy frászt. De ha Mozartot játszanak, és az ember rosszul van tőle, akkor azzal vigasztalhatja magát, hogy vízzel főzünk, és tessék jobban kiosztani a szerepeket a rendelkezésre álló énekesek között. Aztán vár csöndben, töri a fejét, vállat von, és nyugtázza, hogy tényleg nincs mit tenni.

A baj ott kezdődik, hogy az előadást rögzítette a Magyar Televízió is. Sőt, hogy még szebb legyen az ünnep, a Don Giovanni műsorra került a kettesen, karácsony és újév között. Az ember önmagában még ezzel is elégedett. Voltak ínséges idők, amikor nem tudtak megegyezni egymással a közszolgálat és a közszolgák, és a végén mindenki rosszul járt. Sem a tévé, sem a rádió nem közvetítette a bemutatókat, elmaradt a dokumentálás, aki kíváncsi arra, mi történt a kilencvenes évek elején az Operaházban, az kénytelen a szóbeszédre és a kritikára támaszkodni, és egyik sem kifejezetten megbízható forrás. Most viszont ott volt a kép és hang is, nincs hadova és nincs hamuka, nem lehet azt mondani, hogy rosszul énekeltek, de micsoda rendezés volt, sem azt, hogy rossz rendezés volt, de micsoda hangok. Pont olyan volt, amilyen a tévében látható, a rádióban hallható.

Mindenesetre megpróbáltam csatlakozni, átélni és újraélni, megnézni józanabb szemmel, hogy mi is történt. Képtelenség. A mikrofon csak fölerősíti a hibákat, a kép pedig tovább ront a helyzeten. Rettenetes ízléssel berendezett színpadon izzadt arcú énekesek kántálnak, arcukon rémülttel, és a félelemre minden okuk meg is van. Eddig néhány ezer ember magánügye volt, hogy mi zajlik az Operaházban, mostantól akárki megnézheti, amíg a szalag megmarad. Eddig el lehetett mondani, és magyarázni, hogy miért volt valahogy mégis jó, ami a színpadon zajlott, mostantól ne tessék fáradni. Ezt nem lehet kidumálni. Sem a fényeket, sem a hangokat.

Még itt is azt gondoltam: éljen, éljen. Győzni fog az igazság, valakiket esetleg még felelősségre vonnak, hogy mire herdálják a pénzt az ország első színházában. Egyszer még szólnak, hogy ugyan már, mi lenne, ha azt a nem alacsony összeget, amihez jutnak, netán a művészi színvonal emelésére lennének kedvesek fordítani. Várjuk a napot és az órát. Még minden rendben van. És ekkor nyomtam egyet a távkapcsolón.

A Mezzo csatornán számomra ismeretlen szerző ismeretlen operáját adták. Nem voltak feltétlenül jobbak az énekesek, mint nálunk. De fölkészültek a darabra. Tudták a szerepeket. A színpadra öröm volt ránézni. A közvetítés fénye nem égette fehérre az énekesek arcát, ettől aztán elevenné vált a színház is. Arról szólt minden, hogy nem kell zseniálisnak lenni. Nem kell gazdagnak sem lenni. Elég a tisztesség és a munka. És ha ezt látja az ember, akkor bizony teher Budapesten színházba menni, és teher a Magyar Televíziót nézni.

(Mozart: Don Giovanni - m2)