Luca, Ottilia

Nagy zenék tanúja

2004.01.12. 00:00

Programkereső

Szerencse dolga. Én ott lehettem, amikor Bálint János fuvolaművész és Kocsis Zoltán közös lemezüket készítették a diósdi Phoenix Stúdióban. És azért voltam szerencsés, mert a kontrollszobában ott volt egy alacsony, fekete aszszony, s szinte szállt a zenére, miközben a kezében meg nem állt a ceruza, rótta a kottába a hibákat, a megtartandó és a kijavítandó ütemeket. Tóth Ibolya, zenei rendező.

- Lehet, hogy ostoba a kérdés, de miért választotta ezt a mesterséget? Nem hiszem, hogy bárki is azt mondaná gyermekkorában: élete vágya a zenei rendezés.

–A konzervatóriumban zeneszerzést tanultam, de komponista sohasem akartam lenni, mert nekem még régimódi elveim vannak: nő ne legyen se karmester, se zeneszerző.

- Miért? Vannak híres női komponisták. Schumann felesége vagy Mahlerné…

–Na ne. Azt sem szeretem, ha egy zenekarban nő játszik pozanon vagy nagybőgőn. Vagy amikor tyúkólt látok a fafúvóknál. Nem tehetek róla, de irritál.

- Nem gondolt arra, hogy hangszeres művész legyen?

–Zongoráztam és csellóztam, de engem mindig a teljesség érdekelt, maga a zene, és nem egy hangszer.

- Akkor valószínűleg gyakorolni sem szeretett.

–Rémesen lusta voltam.

- De eltűrték?

–Óriási szerencsém volt, mert akárhová mentem az életben, az az intézmény mindig a csúcson volt. Így volt a Zeneakadémián is: Ránki, Kocsis, Berkes, Szenthelyi, Jandó. Hihetetlen korosztály.

- És befogadták?

–Persze. Akkor már karvezetést tanultam, de bejártam a zeneszerzők és a zenetudósok óráira is. A társaság együtt nőtt föl, inspiráló volt a légkör. Aztán két évig tanítottam a Váci utcai iskolában.

- Csak két évig?

–Igen, mert jött valaki San Franciscóból, aki elájult attól, hogy a nyolcadikosoknak A csodálatos mandarint tanítom, és rögtön elém tett egy hároméves szerződést. Mindent előkészítettem, még a jogosítványt is megszereztem, mert odakint csak autóval lehet közlekedni, de akiknek engedélyezniük kellett volna a kiutazást, nem értették, miért pont engem hívnak. Aztán óvatlanul elárultam, hogy terhes vagyok, és a végén azt mondták, hogy nem mehetek. Akkor megfogadtam, hogy ebben az országban én egy hangot nem tanítok többé.

- Az utcára került?

–Dehogy. Dolgoztam már a rádióban zenei szerkesztőként, az Ötödik sebességet csináltam, meg hasonlókat, amikor rájöttem, hogy engem érdekel a zenei rendezés. Amint volt üresedés, beadtam a jelentkezésemet, de a zenei osztály vezetője kijelentette, hogy nőt soha. És fölvettek egy férfit. Mondtam, hogy ha nekik jobb egy töketlen férfi, mint egy tökös nő, akkor végeztünk, és becsaptam magam után az ajtót.

- Hova tovább?

–A Hungarotonhoz. Ott is csupa férfi volt, én meg bementem Bors Jenőhöz 25 évesen, hátul kivágott ruhában. Csak nézett. Hely az van, de kell csinálni popzenét is. Kértem, hogy akkor szóljanak, ha komolyzene kell. Aztán jött a telefon, hogy mehetek.

- Sokat kockáztatott Bors Jenő?

–Sokat. Fogalma sem lehetett arról, mit tudok, az utcáról mentem be hozzá. Adott öt lemezt, hogy hallgassam meg, és írjam meg a véleményemet. Rémesen lehúztam az egyiket, és talán ez tetszett meg neki. Az első lemezemen Pertis Zsuzsa csembalózott, a második volt az Ők, ahol Pilinszky János szavalt. Harmadikra már nagyzenekart kaptam, portugál zenét, élő zeneszerzővel spékelve. Sutty, bele a mély vízbe.

- Révbe ért, és megnyugodott.

–Rengeteget kaptam a Hungarotonnál is a nagy szám miatt. Mert ha a kórusnak 13 fokos templomban kellett énekelnie, szóltam, hogy ez nem tisztességes. Vagy amikor jött az Opera-kórus a Mario és a varázsló lemezfelvételére, szóltam, hogy ezt hogyan gondolják. Nyolc előadás után így énekelnek? A százéves Operaház kórusát úgy hazazavartam, hogy csak úgy füstölt.

- Örülhettek neki.

–Az Opera igazgatója Mihály András volt, nekem adott igazat. A lemezhez meg fölkértük a rádió kórusát. De magunkért is harcoltam. Egyszer óriási botrány volt, mert egy külföldi hangmérnök vasárnap tejet kért, és nem tudtunk neki szerezni. Fölszólaltam, hogy velünk is foglalkozhatnának többet, mert én meg a stúdióból mentem el szülni. Fél tízkor még dolgoztam, fél háromkor már megszületett a baba. Akkor miért nem kérdezték tőlem, hogy nem szeretnék-e egy klímaberendezést a 40 fokos terembe?

- Lettek következmények?

–Hogyne. Egy éven át gyönyörű feladatokat kaptam. Akkor volt a rokkantak éve. Én csinálhattam a rokkantlemezt meg a Vám- és Pénzügyőrség Fúvószenekarának felvételeit.

- Voltaképpen mi a zenei rendező feladata?

–Egy hangfelvétel három ember műve: a művészé, a hangmérnöké és a zenei rendezőé.

- De csak a művész neve kerül nagybetűkkel a borítóra. Mi az ön szerepe?

–Ezt igazán csak külső ember tudná megmondani. Én csak annyit tudok, hogy ha Jandó Jenő egy másik zenei rendezővel dolgozik, akkor hiába ugyanaz a zongorista, hiába ugyanaz a hangszer, hallható a különbség. A művésznek hinnie kell, hogy amit ő tud, azt a rendező is hallja, és a nehéz pillanatokban tovább tudja gördíteni a szekeret.

- Ennyi elég? Önnek, aki az egész zenét akarta?

–Elég. Én vagyok a tükör, amelyik lát minden szeplőt és hibát. De nem elég látni, meg kell tudni mondani azt is, mi a megoldás.

- Honnét tudja?

–Biztosan van valami érzékem hozzá. Nehéz erről beszélni. Ha fiúnak születtem volna, most karmester lennék. És állati jó karmester. Néha így is vezényelek, ha béna a karmester, és látom, hogy a zenészek befelé pislognak a kontrollszoba ablakán. Nagyon könynyen olvasok kottát, a fesztiválzenekarral együtt vettük föl a Tűzmadárt és a Petruskát, úgy, hogy engem szabadságról rendeltek vissza. Belepillantani se volt időm a bonyolult Sztravinszkij-partitúrákba, de gond nélkül tudtam dolgozni. Ez adottság. Kell hozzá még stílusismeret és a hit, hogy ki tudjuk együtt hozni a zenészből a legjobbat.

- Mennyire hiteles egy hanglemez?

–Középszerű művészekkel lehet jobb felvételt is készíteni, mint amire koncerten képesek. De a csúcson ez nem számít. Zenei folyamatot, lélegzetet, agyat nem lehet hangokból összerakni. Az egyéniséget nem lehet megvenni. De kiirtani sem.

-Jó hasonlat, hogy a zenei rendező olyan, mint a fotós, és a művész az, aki a képen látható?

–Azt hiszem, igen.

- Van kedves műfaja?

–A nagyzenekari felvételeket szeretem. Talán a karmesterség miatt, de a helyzet is sokat változott. Tíz éve, ha bejött egy zenekar, addig játszottak, amíg a karmester azt nem mondta, rendben, aztán mentek a pénztárhoz. Ma a zenekarok az életükért harcolnak, a negyedik pult mögött ülő hegedűs is fölteszi a kezét, hogy bocsánat, elrontottam, kezdjük újra, mert mindenkinek az az érdeke, hogy minél jobb legyen a lemez.

- Élmény látni, hogy hatszáz lemez után is örül a zenének. Tud még a muzsika segíteni az életben?

–Hajjaj. Másfél éve érezni kezdtem, hogy fáradok. Augusztus 7-én elmentem kivizsgálásra, és közölték, hogy rosszindulatú daganatot találtak. Nem volt idő megijedni sem, mert tudtam, hogy szeptemberben felvétel indul a Nemzeti Filharmonikusokkal. Az orvos megmondta, mi a legközelebbi időpont, 13-án megoperáltak. Négy napig voltam a Kékgolyó utcában, azt mondják, azóta sem volt ott olyan hangulat, annyit nevettünk. Szeptemberben ott voltam a stúdióban. A kezemet nem nagyon tudtam emelni, de észre sem vették. És utána jó buli volt adni a kész felvételből egy példányt az orvosnak, hogy lássa, miért kellett életben maradnom.

- És aztán?

–Aztán? Figaro házassága. Közben kaptam a sugárkezeléseket, összesen harmincat. Bementem fél hétre, hogy tízre hazaérjek, mert olyan nincs, hogy ott vannak a művészek, de a rendező késik. Így ment a felvétel. Utána azért megveregettem a vállamat, hogy jól van, Tóth Ibi, ezt megcsináltad.