Lázár, Olimpia

A zenekarok támogatásáról

2004.01.21. 00:00

Programkereső

Fischer Iván válasza Kovács Gézának Szombaton személyeskedő, sértő kifejezésekkel tarkított cikk jelent meg a Népszabadságban Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár Kht. ügyvezető igazgatója tollából A jégre vitt olvasó – Fischer Iván fura szokásai címmel.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy a személyes sértésekre, gúnyos megjegyzésekre nem fogok válaszolni. Úgy érzem, véget kell vetni egyszer s mindenkorra annak a gyakorlatnak, hogy fontos közügyek vitája helyett személyeskedő cikkek jelennek meg a sajtóban. Nem arról van ugyanis szó, ki a jó ember, ki a rossz ember, kit szeretünk, kit nem szeretünk, hanem arról a közönséget, a kultúrát kedvelőket és az adófizetőket érintő fontos kérdésről: hogyan támogatja a magyar állam szimfonikus zenekarainkat.

Tehát kizárólag a tényekről: Kovács Géza azt helyteleníti, hogy nyilatkozatomban a több mint másfél milliárdos állami támogatást a Nemzeti Filharmonikusoknak tulajdonítottam és nem a Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak, Énekkarnak és Kottatárnak, amikor ezt az öszszeget összehasonlítottam a Budapesti Fesztiválzenekar sokkal alacsonyabb, 640 milliós közpénztámogatásával.

Szükségesnek tartom, hogy a számokról pontosan, teljeskörűen tájékoztassuk az olvasót. Csak a 2003-as adatok állnak rendelkezésünkre, hiszen a 2004-es minisztériumi és fővárosi költségvetési számokról még nem született döntés. 2003-ban a Budapesti Fesztiválzenekar a fővárostól 338,6 millió forint, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától pedig mint nemzeti intézmény 300 millió forint, összesen tehát 638,6 millió forint támogatást kapott működéséhez.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár Kht. a Népszabadság 2003. október 15-én hivatalos forrásokra hivatkozva közzétett adatai szerint 1,890 milliárd forint állami támogatásban részesült. Ezeknek az adatoknak az alapján dönthető el, van-e aránytalanság a két zenekar támogatása között. Az „és Kottatár” szavakat a Fesztiválzenekar után is odabiggyeszthetnénk, hiszen mindkét szervezet rendelkezik saját kottatárral, amely egy, maximum két főt alkalmaz, költségeik hasonlóak, de még ha némileg különbözőek is, a különbség nem lehet százmilliós volumenű. Arról, hogy az évi 1,89 milliárdos apanázs hogyan oszlik meg a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, illetve Énekkar között, nem állnak rendelkezésemre adatok. A helyzeten azonban ez mit sem változtat. A zenekarra eső rész akár 1,5 milliárd, akár 1,2 milliárd, akár – abban a valószínűtlen esetben, ha a zenekar és a kórus költsége egyforma lenne – 945 millió forint, ez az összeg még mindig aránytalanul magasabb a Budapesti Fesztiválzenekar és kottatára 638,6 milliós szubvenciójánál.

Kérdés, milyen kritériumok döntsék el egy zenekar támogatását. Abszurd az a gondolat, hogy a létszám legyen mérvadó, hiszen ez arra ösztönözne minket, vegyünk fel fölöslegesen sok-sok oboást, kürtöst, hegedűst, csakhogy több támogatáshoz jussunk. Értelmetlen tehát, hogy Kovács Géza arra hivatkozik: az ő állandó létszámuk nagyobb. Egy Brahms-szimfónia előadásához ugyanannyi zenészre van szükség, akármelyik zenekar neve áll a plakáton. A múlt heti Liszt–Wagner-koncerteken például a Budapesti Fesztiválzenekar 104 muzsikusa ült a színpadon, a közönség és a fenntartók számára közömbös, milyen munkaviszonyban.

Az egyetlen célszerű kritérium a zenekarok hatásvizsgálata lenne, ki menynyire hasznos, hány koncertet ad, hány jegyet ad el, milyen hasznot hoz a magyar kulturális életnek belföldön és külföldön. Semmi nem indokolja a fenti aránytalanságot, amely súlyos károkat okoz a magyar kultúrának, mert veszélyezteti a világszerte elismert Budapesti Fesztiválzenekar működését. Európában mindenhol arra törekednek, hogy egyenlő esélyeket biztosítsanak a zenekaroknak: csak így van lehetőség arra, hogy az együttesek között kollegiális kapcsolat és tisztességes, nemes versengés alakulhasson ki.