Valér

Haydn a helyén

2004.01.26. 00:00

Programkereső

Azt hiszem, ki lettem volna békülve a sorssal, ha hazamegyek az Osztrák– Magyar Haydn Zenekar koncertjének szünetében. Jó kis zenélés a Tudományos Akadémián, kellemesen kicsi a terem, kellemesen kicsi a zenekar.

Mozart Linzi szimfóniáját Fischer Ádám leginkább mosolyokkal vezényelte, de volt is oka a jókedvre a karmesternek, mert szépen játszott a társaság, és lehet, hogy tényleg nem kell minden este megváltani a világot. Itt ez a válogatott zenészekből álló társaság, egy nagyon lelkes koncertmesternővel, akinek állandón ragyog az arca, egész teste kommunikál, és nemcsak az első hegedűkkel, de a többiekkel is a zenekarból, megvan a muzsikálás kamarajellege, miközben mégiscsak a karmester akarata érvényesül. Ebbe a nagy kiegyensúlyozottságba azonban némileg belezavart a zongorista vendég, Seung Yeun Huh.

Fiatal hölgy, kellemesen könnyű a keze, szinte fortepianósan peregtek a hangok a zongorából, de a második tételben már eljátszott egymás mellett a zenekar és a szólista, és furcsa módon Seung Yeun Huh-é volt a romantikusabb felfogás. A harmadik tételre aztán kissé becsapott a mennykő, a zongorista idegesen és súlyosat hibázva kezdte a tételt, aztán még egyszer belekavarodott a szólamába. Össze nem dőlt a világ, de a nyugalmas klasszikának vége szakadt.

Nem hiszem, hogy ez lett volna az oka annak, hogy egészen más volt a hangverseny második része, Haydn Katona-szimfóniája. Ha mégis, úgy áldja meg az ég Seung Yeun Huh-t, de aligha véletlenül viseli a zenekar Haydn nevét. Ügyről is szó van, Fischer Ádám ügyéről, vagyis Haydnról, aki ezen az estén sokkal jobb zeneszerző volt, mint Mozart. Persze mondják, hogy zongoraszonátában Haydn az érdekesebb, néha az is elhangzik, hogy vonósnégyesben Mozart csak tanítvány, és Haydn a mester. Arra azonban ritkán gondolunk, hogy olyan szimfónia, mint a Katona, Mozartnak soha nem jutott volna eszébe.

Szokás szerint szellemes a zene, a második tétel indulójával és takarodójával, de ez csak a játék a darabban. Amit Fischer Ádám a zenekar útján mondani akart, az szinte izzott, szenvedélyesen, időnként valósággal eksztatikusan, és jó pillanatokban valóban eggyé vált karmester és zenekar, a mozdulat a karmestertől származott, a hang a társulattól, és a kettő között tökéletes volt a harmónia. Nem emlékszem hamarjában olyan hangversenyre, ahol Haydn lett volna a főszereplő, a második részben a nagy műsorszám, ami egy késői szimfóniára lett volna kihegyezve, ami természetesen agyrém, de talán nem akkor kell dühöngeni miatta, amikor végre egy ilyen hangversenyen ül az ember. Most a megfelelő szó az, hogy végre. Vagy éljen.