Lázár, Olimpia

Rómeó vérzik

2004.01.27. 00:00

Programkereső

Leteszem a fegyvert. Évadok óta érzem, hogy az Operettben elszántan harcol Kerényi Miklós Gábor igazgató-rendező az újságírókkal: ki tud jobban kiszúrni a másikkal. A Rómeó és Júlia után nincs más megoldás, mint hogy megadjam magam. Ő nyert.

Ahogy ez a darab elkezdődik, az maga tökély. Amint azt éneklik a hölgyek, hogy „nem kívánok mást, íziben egy nászt”, nekem már elég. Ettől kezdve már csak az tart életben, hogy eljön még a szünet, és nincs az a tévében, újságokban beígért szexjelenet, hogy én ott maradjak a nézőtéren.

Így is túlzottnak érzett tapasztalataim alapján az a gyanúm, hogy a Rómeó és Júlia teljesen fölösleges darab. Részint azért, mert erről a történetről a musical műfajában Leonard Bernstein már elég sokat elmondott, részint viszont azért, mert a darab rossz. Rossz a zenéje, mint ha a táncdalfesztiválon a kiesett dalokból kellene összeállítani valami szépet. Persze hogy nem sikerül. A húzósnak szánt dalok erőtlenek és ostobák, az érzelmesek reménytelenül nyálba fulladóak, a mű világa meglehetősen homályos tükre a Leonardo di Caprió-s filmváltozatnak.

Az Operettszínház előadása ennél kicsit tanulságosabb, mert arról is szól, hogy közben azért kinevelődött, felnőtt, lassan meg is öregszik az új nemzedék, és néhányan még ebben a darabban is figyelemre méltóak: Csengeri Ottilia, Földes Tamás, Bereczki Zoltán és Szabó P. Szilveszter. Másrészt meglehetően nehéz úgy előadni a Rómeó és Júliát, ha mindkét címszereplő szereposztási tévedés. Szinetár Dóra nem az az alkat, akiről rögtön Júlia jut az ember eszébe, és a szólama magasabb annál, hogy énekesként az egyébként is kétséges zeneszerzői akarat hű végrehajtója lehessen. Dolhai Attila kiválasztása talány: Rómeót kellene játszania, de a színpadi frizurájával engem leginkább Beethovenre emlékeztet. Mindez a zenével súlyosbítva azt jelenti, hogy a két főhős egyszerűen nem rokonszenves.

És ettől kezdve minden csak álca. A tűznyelők, Velich Rita ruhái, Götz Béla díszletei csak azért vannak, hogy elfedjék a lényeget. És hiába táncolnak Duda Évának köszönhetően úgy – nem feltétlenül azon a színvonalon, de legalább olyan lépésekkel –, ahogy hazai zenés színpadokon nem szoktak, hiába mozog minden, ami mozgatható, ha csak azért történik, hátha a közönség beveszi a maszlagot. Mert beveszi, tegyük föl. És akkor mi van? Dörzsöli a kezét a rendező?