Dezső

Értetlenség és megnyugvás

2004.03.01. 00:00

Programkereső

Jópár éve, a kilencvenes évek közepén beázott a Sugár, s az alagsori lemezosztályon néhány CD borítója tönkrement. E lemezeket nagyon olcsón, szinte kilóra adták, ekkor vettem meg a Schiff-Végh féle Mozart-zongoraversenyekből első lemezemet, melyen a két legbeethovenesebb, a K 466-os d-moll és a 467-es C-dúr hallható.
80c27298-07f6-4cae-88cd-0402e1ef85fc

Akkoriban amúgy elég drága lett volna e lemez, így örültem, hogy olcsón jutok hozzá. Meghallgattam, s még jobban örültem: ennyiből megúsztam. Később a sorozat néhány más tagját is hallottam, s úgy éreztem: a két általam igen nagyra becsült művész érthetetlen módon nem felelt meg várakozásomnak.

Annál is nagyobb volt a csalódottságom, mert úgy gondolom: mindkettejüknek úgyszólván belépője van Mozarthoz – Schiffnél erről mostanában élőben is többször meggyőződhettünk, Véghről pedig minden szó igaz, amit könyvében Schiff róla ír, s akinek van türelme beszerezni a Capricciónál megjelent Mozart-szerenád és divertimento felvételeit (nem beszélve mondjuk az egészen káprázatos Bartók Divertimentójáról), netán az Orfeónál kiadott Mozart-szimfóniákat, az tudja, miről beszélek. Ha valaki, Végh a huszadik század végén is tudott Mozartban újat és örökérvényűt mondani. És ha ehhez vesszük, hogy Schiff saját állítása szerint kevés felvételével olyan elégedett, mint épp közös Mozartjaikkal, értetlenségem még nagyobb.

Ma már az összkiadás is hozzáférhető, az ára se kibírhatatlanul magas, ősszel pedig a kedvező árú Double DECCA-sorozatban jelent meg öt zongoraverseny: a négy utolsó (K 491, 503, 537, 595) és – mitegy helykitöltésül, az első tétel után félbevágva – a K 451-es D-dúr.

A c-moll nagyon problematikus mű, nem ismerem ideális előadását, s olykor az az érzésem, nem is lehet eljátszani úgy, hogy minden megvalósuljon a benne rejlő lehetőségekből. E mélyen depressziós zene tele van bizonytalansággal. Improvizatív, ötletszerű megoldásaitól az az ember érzése, Mozart találomra vette elő a témákat, különösen az első tételben. A melléktéma közepén (esz-mollban!!!) újra megszólal az ugyancsak kromatikus főtéma, holott annyi dallam áll itt Mozart rendelkezésére, mint egy komplett operában. A bizonytalan hangszínhez meglehetős sodrású tempó és hatalmas zenekar társul (ebben a zongoraversenyben legnagyobb az előadói apparátus!). A sok unisono ebbe a sodrásba további bizonytalanságot, a koncsertáló fúvósszólamok (olyan, mintha a „tutti” azt jelentené: vannak fafúvók, a „solo” meg azt, hogy nincsenek) viszont intimitást, gyengédséget visznek – amit meg-megtör a főtéma kegyetlenül fortissimo vissza-visszatérése. Időnként (a zongora belépésekor vagy a kidolgozási rész elején) megállunk, végül ez a hatalmas zenekar akkora csendben hagyja abba a tételt, mint egy vonósnégyes. A második tételre se jellemző a magabiztosság, koncsertáló hangszerelésében folytatódik az első tétel, és a harmadik tétel variációi se hoznak feloldást: a fájdalmas dallam csak rövid időre öltözik melegebb színekbe, a kromatika, a hangszerelés és a sodrás megmarad.

Az előadások kétféle hibába szoktak esni: vagy túlfinomkodják a művet, vagy túlharsogják (előbbi elmondható Perahia, utóbbi mondjuk Edwin Fischer helyenként megejtően nyers előadásáról). Schiff inkább előbbire hajlamos, Végh sokkal határozottabb. A zenekar színei időnként elképesztően szépek, és e szépséget Schiff is át tudja adni. De időnként teljesen erőtlen, ernyedt az előadás. A második tételben ki kell emelni, milyen mintaszerűen kísér a Salzburgi Mozarteum Zenekara – a harmadikban megint a zongora nem elég kemény; itt a zenekarban meg-megszólal egy-egy élesebb hang is, felsikolt az oboa. Kicsit sokallom a kadenciákat mindvégig, ugyanakkor nagyon szépek a díszítések és a trillák. Összességében szép előadás, de nem elég sokrétű.

Az 503-as C-dúr se problémamentes mű: itt az adja a nehézséget, hogy még a többi „kései” zongoraversenyhez képest is szélesebbek az ívek – amit nem könnyű fenntartani. Talán nem véletlen, hogy Barenboim/Klemperer előadását tartom etalonnak: Klemperer e széles ívek mestere (hasonlóan ahhoz a koncerthez, melyen a szólót Alfred Brendel játssza). Végh felfogásában is „igen kemény” a mű, de egy icipicit talán mindkét szélső tétel ellaposodik. Viszont figyelemre méltó, mennyire más, kevésbé csillogó, ám heroikusabb színben adják elő ezt a zongoraversenyt, mint a többit. A második tétel azonban megint éterien szép. Schiff mindenütt saját kadenciáit játssza – az 503-as amúgy is meg szokta ihletni a zongoristákat, emlékszem, Kocsis valamikor a kilencvenes évek elején a melléktémára emlékeztető Marseillaise-t is belevonta saját olvasatába (lemezre mégsem ezt vette) –, a C-dúr zongoraversenyé kimondottan jól illik a műhöz.

Igazán nem magamat akarom ismételni, de aki azt hiszi, a D-dúr (Koronázási) zongoraverseny könnyű, az téved. Talán a legoperaibb zongoraverseny (ennek köszönhető, hogy Barenboim a Don Giovannit, Schiff pedig a Figarót idézi meg a kadenciában). Az előbbi kettőnél kedvesebb, vidámabb mű első tételének kidolgozása éppoly kegyetlenül kemény, mint a Prágai szimfóniáé – s itt is jobban tetszene az előadás, ha vállalná ezt a váratlan színt. Ugyanakkor annyira szép a kíséret, különösen a vonósok kitartott, vibrálatlan hangja, hogy egész régizenéssé válik a felfogás, az arra jellemző ideges rángatások nélkül. A második tétel talán egy picit kapkodóbb az elsőhöz képest, a harmadik viszont igazán jókedvű és táncos, nagyon eltalált előadás.

Mozart utolsó zongoraversenye, a K 595-ös B-dúr sok mindenben a többi zongoraverseny (és más Mozart-művek) szintézise: nem csak dallamkincsében kölcsönöz innen-onnan, a Cosiból, a dalokból vagy épp a Koronázási zongoraversenyből. Hangulatában talán a c-mollhoz áll a legközelebb (miközben néhány megoldása az egyik legvidámabb zongoraversenyből, a G-dúrból köszön vissza), azzal a különbséggel, hogy itt – a hangnemnek megfelelően – puritánabb a hangszerelés, amitől sokkal könnyebben eljátszható. Számomra a B-dúr is rendkívül szomorú zene, első tételére jellemző az említett bizonytalanság, alapvetően bensőséges a hangvétele. Schiff és Végh felfogásában is a szomorúság dominál, amitől kiderül: nagyon mély, nagyon komoly zene ez. És ez a komolyság öltözik éteri szépségbe mindvégig – ezt az előadást csak ajánlani tudom.

A „hézagtöltő”, jelen kiadásban félbevágott 451-es D-dúr a „kicsik” közül régi kedvencem – Perahia-féle előadása katonaidőmet rövidítette (szubjektíve), s van belőle egy nagyszerű Serkin-Mitropoulos-féle koncert is. Talán épp e keveset játszott mű miatt vettem meg a dupla DECCA-albumot, s e művel kezdtem a hallgatást is. Minden korábbi kétségem, értetlenségem a helyére billent: így kell Mozartot játszani – ilyen lendülettel, ilyen humorral és gyengédséggel, ilyen precízen és ekkora összjátékkal. Telitalálat, a legnagyobb Mozart-előadások közt van a helye.

(A cikkíró az EMI munkatársa)