Géza

Jandó Jenő két Beethoven között – A MÁV Zenekar hangversenye a Nagyteremben

2004.03.01. 00:00

Programkereső

Jandó Jenőnek mostanában nem sok ideje lehet pihenni: február 25-én, szerdán Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét játszotta a Zeneakadémia Nagytermében a Matáv Szimfonikus Zenekar és Ligeti András közreműködésével, ma este önálló hangversenyt ad ugyanott Beethoven, Brahms és Schubert műveiből. (Holnap erről a koncertről is írunk a Fidelión!) A kettő között pedig „mellesleg” eljátszotta Liszt A-dúr zongoraversenyét a Beethoven-koncert másnapján, február 26-án este. Azt hiszem, nem mondok nagyot, ha azt állítom: ehhez a teljesítményhez nem mindennapi idegrendszer és felkészültség kell!
5874100f-5c06-4f74-9a7a-0f1cc4f1914e

A zongoraművész két évvel ezelőtt, az ötvenedik születésnapja apropóján készült interjúban így nyilatkozott: – „Főiskolás koromban rengeteget gyakoroltam, talán emiatt mondhatom, hogy elég jók a technikai alapjaim. Ennyi éves koromra azonban nem csak a gyakorlás mennyisége, hanem a minősége is változott. Ma az a lényeg, hogy kontrolláltan, koncentráltan tudjak dolgozni. (…) A koncerthelyzetet soha nem lehet megszokni. Azt nem mondom, hogy izgulok, amikor kiülök a színpadra, de van egyfajta feszültség bennem. Amikor aztán elkezdem a műsort, az esetek többségében felülkerekedik bennem az érzés: de jó nekem, hogy ezt csinálhatom!

Ez az öröm sugárzott játékából a csütörtöki hangversenyen is, amikor a MÁV Szimfonikus Zenekar és Medveczky Ádám kíséretével Liszt A-dúr zongoraversenyét adta elő a Zeneakadémia Nagytermében. Hogy a mű zongoraszólamát nem maga Liszt, hanem tanítványa, Hans von Bronsart játszotta az 1857-es bemutatón, mit sem von le nehézségéből. A szerző a karmesteri pulpitusról irányította a darabot. Ez érthető is, ha figyelembe vesszük, hogy az első, Esz-dúr zongoraversenynél jóval összetettebb, sokszínűbb hangszerelés a zenekartól is nagy felkészültséget kíván. A MÁV Szimfonikusok magas színvonalon feleltek meg a darab nyújtotta kihívásnak.

A hangverseny kezdetén Schubert V. B-dúr szimfóniáját játszották. A darab a szerző azon kevés művei közé tartozik, amelyeket még életében bemutattak, egészen pontosan 1816-ban. Schubert ekkor tizenkilenc éves volt. A szimfónia összességében derűs, kiegyensúlyozott, ám kicsit matt a hangzása, hiszen fúvóskarában nincsen se trombita, se klarinét (valószínűleg ilyen összeállítású lehetett a zenekar, amelyre eredetileg készült) és fuvola is csak egy. Amire így aztán annál több szóló hárul. A MÁV zenekar művésze olyan szép hangszínen és tisztán játszott, hogy nem volt hiányérzetünk.

A szünet után a Budavári Te Deumot adta elő a zenekar négy énekes szólista, Sinkó Krisztina, Bokor Jutta, Mukk József és Berczelly István, valamint a Debreceni Kodály Kórus, amelynek karnagya Erdei Péter. Ez a kórus szól. Tagjai – még mindig – rezonanciadús, képzett hangon énekelnek, nem „fal mellett”. Kell is az átütő hangerő és -minőség Kodály Zoltán művéhez, mert Budavár visszafoglalásának 250. évfordulójára írt darabját olyan fényesre és csillogóra hangszerelte, hogy egy kevésbé képzett énekes együttesnek meggyűlhet a baja a hangzásarányokkal. Nem mintha nem lenne tökéletesen kórusszerű az énekelnivaló. Csak éppen sok más is történik a színpadon.
„Köszönöm, a koncerten találkozunk!” – mondta Medveczky Ádám a főpróbán pár perccel hat után az egyik legsűrűbb rész kellős közepén. És neki lett igaza, nem a mellettem ülő sztahanovista morgolódónak, aki végigjátszatta volna az egész darabot, esetleg visszafelé is. A hangversenyen minden biztos lábakon állt és ragyogóan megszólalt. Mert – és itt ismét a Jandó-interjúból idézek – „ha valaki jól felkészült és a körülmények is megfelelőek, nincs mitől tartania a színpadon.”