Dezső

Csak Schubert és Jandó

2004.03.02. 00:00

Programkereső

Aki a meteorológiai tavasz első napján este hét előtt benézett a Zeneakadémia nagytermébe, öt embert láthatott különféle foglalatosságokba merülten. Egyikük a színpadon elhelyezett székek közötti távolságot igyekezett nanométernyi pontossággal beállítani. Hárman a pódium közepére szánt virágdíszt készítették: a baloldalon álló adogatta, a középső tűzte a szálakat, a harmadik pedig kritikus szemmel pásztázta a csokrot, s itt-ott finom igazításokat javasolt.

Az ötödik ember, Jandó Jenő a zongoránál ült, hol egy kevés Beethovent, hol pár oldalnyi Schubertet játszva – nem gyakorlás volt ez, inkább csak az egyes motívumok megfelelő világításáról gondoskodó reflektorok beállítása. Nem kívánnék romantikus ömlengésbe kezdeni rögtön az első bekezdésben, de volt valami nagyon harmonikus e párhuzamosan zajló eseményekben: ahogy valamennyi szereplő figyelme az apró részletek tökéletesítésére irányult.

Jandó Jenő előadásában Beethoven-, Brahms- és Schubert-műveket hallhatott „A zongora” címet viselő hangversenysorozat utolsó koncertjének közönsége. Egy ilyen fantasztikusan színvonalas és sikeres koncertszéria záró estjén színpadra lépni még a szokásosnál is nagyobb lelki terhet jelenthet az előadónak. Talán ennek tudható be a Beethoven op. 7-es Esz-dúr szonátájának első tételében felbukkanó pillanatnyi zavar, amelyből azonban olyan elképesztő biztonsággal vágta ki magát az előadó, hogy a „plusz” szakasz a művet kevéssé ismerők számára fel sem tűnt (és szerintem a többieknek sem esett nehezükre repetázni.) Úgy tűnik, Jandó Jenő osztja a műismertető írójának felfogását, s e viszonylag korai szonátát „robusztus megfogalmazásban” tálalta. Ez különösen az első és negyedik tételben, előbbinek is az ex- és reexpozíciót záró szakaszaiban volt tetten érhető: a balkéz sforzato hangjaira félelmetesen kemény csapásokat mért a jandói kéz. A két középső tételben az összevont szemöldökű Beethoven után a lírai poétával is találkozhattunk; különösen tetszett, ahogy Jandó a harmadik tétel főrészében a tempó finom módosításaival „játszott rá” a hallgató várakozásait minduntalan kicselező formai poénokra.

Egyik kedves tanárom egyszer azt mondta: az az egy problémája van a Brahms-művekkel, hogy előbb-utóbb legtöbbjükben „kitör a menetrendszerű fúga”. A német zeneszerző Händel témájára írt variációsorozatával sincs ez másképp. A variáció szót nehéz lenne Brahmsnál tágabban értelmezni: a kezdetben még többé-kevésbé felismerhető harmóniasorból, ritmikai kapaszkodókból hamarosan csak az egységnyi idő felénél kitett kérdő- és a végére írt felkiáltójel marad. Most, hogy először hallgattam élőben ezt az elképesztő agyi kapacitást kívánó művet, éreztem meg: a monumentális tobzódás után Źmilyen jólesően tesz rendet a fúga fejemben, fülemben. A kavalkádból a 7. variációt kemény riadó-hangja, a 10.-et ropogós arpeggiói, a 24.-et pedig démoni crescendói emelték ki.

e5052bc1-69f1-4918-90d4-0f914e31aadc

Mivel boldogult konzis éveim egyik legszebb koncertélménye Schubert Moments musicaux-jának Jandó-féle előadása volt, valamennyi mű közül az osztrák mester c-moll szonátáját vártam a legjobban. Az volt az érzésem, a szólista is. Mintha egy másik, az előzőnél sokkalta színgazdagabb zongorát hoztak volna be a második félidőre; s a sűrű, tömény forték után csodálatos puhaságú pianok is megszólaltak Jandó érzékeny ujjai alatt. Akik hallották, sokáig fognak emlékezni az első tétel crescendóiból árnyékként kibúvó hirtelen pianissimokra, a második tétel végén mollba forduló téma szívszorító melankóliájára, a zárótétel fegyelmezettségében is félelmetes tarantellájára.

Mióta befejeztem egy gyermekkoncert-kritika sorozatot, megtanultam: egy hangverseny minősége többek között a publikum és a generálpauzák találkozásán mérhető le. Schubert c-moll szonátájának váratlan szünetei az általában rendületlenül köhögő-szörcsögő zeneakadémiai közönséget olyan dermedt csöndben találták, mintha nem is lett volna más a nagyteremben, csak Schubert és Jandó.