Konstantin

Soha nem a pénzért énekeltem

2004.03.03. 00:00

Programkereső

Janácek Jenufa című operájában Marton Éva élete első főszerepét énekli első szereposztásban az Operaházban. Az 1972-től külföldön szereplő énekesnő a világ legnagyobb dalszínházaiban szerepelt és aratott sikert. New Yorkban háromszor is megválasztották az "Év Énekesnőjének". Az utóbbi időben többet jön haza, a Jenufa jövő szombati bemutatója után a Tavaszi Fesztivál nyitókoncertjét is ő adja 19-én a Kongresszusi Központban.

- Amikor pályázott az Operaház főigazgatói posztjára, a repertoár frissítésének szándékával megemlítette terveiben Janáceket is. Ezért tűzi most műsorára a Jenufát az Operaház?

- Csak annyi kapcsolat van a két tény között, hogy Szinetár Miklós főigazgató kért fel arra, hogy énekeljem el a templomos asszony szerepét. A Jenufa nagyon szép darab, szerintem, bekerül az évszázad tíz legfontosabb darabja közé. Nem egy elvont téma: a régi görög tragédiákhoz hasonlít a történet. A gyűlölet és a szeretet, a tiltás és a vágy harca van benne. A szerep pedig csodálatos. Hús-vér figura, aki soha nem ártott senkinek, de annyira magáévá teszi nevelt lánya súlyos gondját, hogy gyilkosságra vetemedik. A Jenufát szerte a világon játsszák, de az Operaházban harminc éve nem ment.

- Pályázatának emléke nem okozhat konfliktust? Némelyek talán arra gondolhatnak, nem tett le arról, hogy a későbbiekben átvegye a stafétabotot.

- Szerintem semmiféle gond nem lehet belőle, de hogy letettem-e erről a szándékomról, az inkább egy következő cikknek a témája lehetne. Én olyan sok szeretetet és kedvességet kaptam Szinetár Miklóstól, hogy fel nem merülhet a konfliktus lehetősége. Tavaly én hívtam meg őt Miskolcra az énekverseny zsűrijébe, most pedig ő hívott engem a főszerepre. Bizonyosan ráérzett, ez egy nekem való figura. Az pedig sem haragot, sem sértődést nem okoz nekem, hogy a pályázatot nem én nyertem meg. Szerencsés természetem van, ha valami nem sikerül, mert mást találnak alkalmasnak egy posztra, akkor túlteszem magam rajta.

- Az operával szemben két komoly kritikát szoktak megfogalmazni. Az egyik, hogy megcsontosodott, a másik, hogy a fiatal rendezők gyakran felrúgják a hagyományokat; ön még azt is hozzátette, hogy nem örül annak, ha turisztikai látványosságot csinálnak az operából.

- Én az ellen szóltam, amikor nem az operát, hanem a házat látogatják a csoportosan érkező vendégek. Úgy gondolom, hogy a művek miatt kell idejárni. Persze a színházat meg kell tölteni, és ehhez sokféle út vezet. Az egyensúlyt viszont meg kell tartani. Nem lehet minden régi, klasszikus díszletet, jelmezt, minden régi rendezést kidobni, mert azt egyik opera sem bírja el anyagilag. A modern szót pedig abban az összefüggésben használják az operával kapcsolatban, ha a klasszikus mű mai változata belepasszol az aktuális korba. Ma már nincsen modern zene vagy modern színjátszás. Az ötvenes években még volt, mára megszűnt ez a kategória. Ma már minden színház modern módon játszik. Lohengrinnek sem kell mindig teljes vértezetben bejönnie. Ha valami szokatlant látunk, mert eltér a harminc vagy ötven évvel ezelőtti megoldástól, de közelebb hozza a nézőhöz darabot, annak csak örülök.

- Ön szereti, ha a rendezők, a jelmeztervezők nem pusztán egy énekesnek tekintik, hanem vevők a gondolataira. Hogyan sikerült az együttműködés a rendező Vidnyánszky Attilával és a jelmeztervező Alekszandr Belozubbal?

- Vidnyánszkyval nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Kiválóan ismeri a darabot, bírja a nyelvet; már az első ruhapróbán is ott volt. A jelmeztervező kész volt kompromisszumot kötni. Beszélgettünk, hogy milyen legyen a templomos asszony mellénye. Ő földig érőt akart ugyan, de kívánságomra készít egy rövidebbet is. A ruhám pedig olyan, mint egy daróc, mégis nagyon szép. Bármennyire is egyszerű - úgy érzem - beleszőtte a figura örömét, bánatát is.

- Korábban azt mondta, nem érezné jól magát, ha túlfizetnék. Ez a veszély Budapesten, gondolom, nem fenyegeti.

- Sehol a világon. A férjem, aki a menedzserem is egyben, soha nem mondja meg, mennyiért énekelek. Egyszer tudtam meg, hogy mennyi a gázsi, akkor szerinte éppen ettől nem is voltam olyan jó.

- Hogyan fordulhatott elő az, hogy első szereposztásban még nem énekelt főszerepet az ország elsőszámú operájában?

- Erről nem engem kell kérdezni. Többször is felajánlottam, hogy jövök, és csak egy dollárt, vagy egy márkát - már nem is tudom, mit - kértem. Soha nem a pénzért énekeltem; nem ez a lényeg. Úgy látszik most jött el az ideje, hogy visszatérjek. A Jenufa számomra egy ajándék, ahogyan a Bánk bán című film is az volt. Ami jön, és nekem való, azt elvállalom, de nekem már nem kell hajtanom a szerepeket.

- Ma a fiatal énekesek már könnyebben tudnak külföldre szerződni, mint ön. Mit tud nekik tanácsolni, amikor például mesterkurzust tart a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen vagy Miskolcon, az operafesztiválon?

- Engem sem talált ki senki, hanem ilyen lettem, amilyen vagyok. Valaki vagy megtalálja a saját hangját, vagy nem. A kapuk mára sokkal jobban megnyíltak, mint korábban, de ettől csak szűkösebbek lettek a lehetőségek. Nem csak a magyar énekesek mehetnek Európába vagy a világ más tájaira. A piac telítődött. Az árakat lenyomják, és úgy használják az énekeseket, mint mások a zsebkendőt. Ha elhasználódott, lecserélik. Nekem nagy szerencsém volt, amikor kimentem Frankfurtba. Három óriás hordott a tenyerén: Christoph von Dohnányi, Peter Mario Katona, aki sokáig a Covent Gardennek volt művészeti igazgatója, és Gerard Mortier, aki pedig a salzburgi fesztiválnak volt tíz évig a művészeti vezetője. Egymás után kaptam a nekem való szerepeket. Egy énekest ezzel lehet a legjobban segíteni. Aki ugyanis az Éj királynőjét énekli, az utána ne kapjon mezzoszoprán szerepet, mert abban a fekvésben nem fog úgy megszólalni a hangja, ahogy kell.