Hella

Jó a fülnek!

2004.03.05. 00:00

Programkereső

Ní-nó, ní-nó. A tizenegy éves húgom éppen bejátssza magát. Az ifjú hegedűsök kedvenc állata, a macska szerencsére soha nem költözött a hugi nyirettyűjébe, nem nyávog, nem nyekereg a kezében a szárazfa. A gyakorlatok között azonban szerepel kukac, amikor kis ujjaival csúszik-mászik a fogólapon, szerepel szamár, amikor a magasabb húron húzott rövid, szinte nyekkenő hang után súlyosan kell a mélyebbre érkeznie. Valamint Leopold Auer számos etűdje.
9dd7235c-41c9-42db-9b25-1576f9641dd3

A gyakorlatok szerzője Veszprémben született és a Drezda melletti Loschwitzban halt meg. Nyolcvanöt évének nagy részét azonban nem Magyarországon vagy Németországban, hanem Szentpéterváron, New Yorkban és Philadelphiában töltötte. Oroszországi ötven (!) éve erős, ma is élő hagyományt teremtett; vannak, akik egyenesen orosz művészként emlegetik! Amerikában pedig halála előtt pár évvel az állampolgárságot is megkapta.

Olyan hegedűs volt, aki nem csak szólóhangversenyt adott, vonósnégyest és zenekart vezetett, hanem átiratokat is készített és zeneszerzéssel is foglalkozott. Elsősorban mégis pedagógiai munkásságát szokták méltatni. Növendékeinek neve minden dicsérő szónál többet mond: Mischa Elman, Jascha Heifetz, Nathan Milstein, Elfrem Zimbalist.

Amennyire közkedveltek (a tanárok körében…) etűdjei, annyira ritkán hallani átiratait a koncertpódiumon. Pedig ráadásdarabnak is ideálisak: pont jók arra, hogy a hangversenyteremből kilépve továbbdúdoljuk őket az utcán, egészen, még haza nem érünk. Ezért is örülhetünk a Hungaroton kiadásában megjelent Rhapsodie hongroise című albumnak, amelyen Szalai Antal és Balogh József ad elő néhányat Auer hegedűre és zongorára készült átirataiból.

Többek között Wieniawski, Csajkovszkij, Schumann, Chopin és Paganini művei szerepelnek a CD-n, az utolsó darab pedig Leopold Auer népi dallamokra írt, magyaros hangvételű saját szerzeménye, a Rhapsodie Hongroise, amelyről a kiadvány a címét kapta. Édes, andalító zenék ezek, legtöbbjük – ha nem is átdolgozott, hanem eredeti formájában – sláger. Ha valaha teázót nyitnék, ott az egyedi bútorok között zamatos alma-, fahéj- és szegfűszegillat, valamint ez a felvétel lengené be a meleg színű kárpittal burkolt, otthonos kis termeket. (Ilyesmi hangulata van annak a helynek is, ahol a Fidelio klubdélutánok zajlanak!)

Azt mondják, nagyhírű növendékei nem is annyira technikát, mint inkább stílust, zenei kifejezésmódot és érzékenységet tanultak mesterüktől. A huszonéves Szalai Antal ugyan nem járhatott az 1930-ban elhunyt Auerhez, játékában azonban mindaz megtalálható, amit a kortársak a nagy előd nevéhez társítottak: kifinomult ízlés, világos formálás, természetesség. És olyan gyönyörűen képzett hangok, hogy hallgatásuk közben éppen ezt felejtjük el. Tudniillik, hogy „képezve vannak”. Mert csak úgy szólnak – mintegy maguktól. A kísérettel tökéletes összhangban.

Leopold Auer így nyilatkozott egy 1919-ben adott interjúban: „nem én fedezem fel a tehetséget. A tehetség fedez fel engem. Hogy hogyan ismerem fel, ha látom? Valahogy úgy, ahogyan az orvos, amikor páciensének pulzusát tapintja és szívverését hallgatja. Hogy az előtte álló ember beteg vagy sem? A doktor egyszerűen megérzi. Tapasztalatának és gyakorlatának tudása segíti őt, de azt a többletet, amit érez, ő sem tudja megmagyarázni.”

Mint ahogy mi sem, ha Szalai Antal és Balogh József felvételét hallgatjuk.

(Auer: Magyar rapszódia, Szalai, Balog Hungaroton HCD 32156)