Hella

Jenufa – a rendező szemével

2004.03.08. 00:00

Programkereső

Leoš Janáček operája egy különleges, valahol a realista ábrázolás és a görög sorstragédiák szimbolizmusának határán egyensúlyozó mű, amely egy zárt, archaikus közösségben zajló történetet mesél el.

Az elemelt megformálás kettősségét a rendezés során tudatosan vállaltam: a realista, pszichológiailag indokolt szerepábrázolásból kiindulva igyekeztem követni a zene expresszivitásából eredő érzelmi felfokozottságot, ami a darab folyamán Jenufa személyes történetét szinte mitológiai szintre emeli. Mindemellett tematikájában és esztétikájában az előadás egyfajta tisztelgés is a vizuális művészetek egyik legnagyobb mestere, Szergej Paradzsanov filmrendező előtt, aki az „Elfelejtett ősök árnyai” c. filmjében gyönyörűséges példáját adta a balladisztikus hangvételű, az egyszerre konkrét, ám ugyanakkor általánosabb érvényű történetmesélésnek. Ezt a megközelítést határozottan erősíti a díszletek és a jelmezek stilizáltsága, kortalansága is, így a 19. századi cseh-morva faluban játszódó események, tragédiák egyetemes emberi problémákká teljesednek ki.

Az alapkérdés jelen esetben is, mint minden klasszikus tragédiában, a sors, végzet determináltságában keresendő. Elkerülhetjük-e sorsunkat, megmásítható, megváltoztatható-e a végzet? Jenufa csupán báb a lét nagy játékában vagy beleszólhat ő is az események alakulásába? Megadatott-e egyáltalán az ember számára a választás, a döntés lehetősége jó és rossz között, vagy csupán sodródunk a közösség törvényeinek és a megfékezhetetlen szenvedélyek Szküllája és Kharübdisze között? És ha már elkövettük a bűnt, van-e lehetőségünk a megtisztulásra, a megújult élet katarzisára, vagy életünk végéig cipelnünk kell tetteink súlyát, a megváltás minden reménye nélkül?

3101d07d-fe0e-4844-9cc9-b762257cac51

Talán az egyik legfontosabb és legnehezebb kérdés, hogy a szereplők közül ki az, aki képes vállalni a sorsát, aki vállára veszi a keresztjét, és felemelt fejjel, de alázattal elfogadja az élet kihívását. Például Števa nem azáltal lett-e közvetve maga is gyilkos, hogy nem vállalta gyermekét, és ezzel kétségbeesett bűntett elkövetésébe sodorta Koštelnickát, a sekrestyés asszonyt? A szereplők viselkedése, tettei sajátos példázatként szolgálhatnak számunkra, amelynek során tanúi leszünk a főhősök belső vívódásának, egyfajta kitörési kísérletének a törvényszerűségek hálójából, ám a kimondatlanság, az elhallgatás, a bűn titka mindaddig béklyóként nehezedik rájuk, amíg az egyetlen valódi, ártatlan áldozat, a gyermek halálára fény nem derül.

Úgy gondolom, hogy a kisgyermek halála jelenti azt a húsba vágó jelet, ami mindannyiunk számára megrendítő felismerést hozhat, már amennyiben a szívünk nyitva áll az effajta jelzésekre: téves cselekedeteink, bűneink áldozatai legtöbbször nem mi vagyunk, hanem a legártatlanabbak. Úgy érzem, hogy – bár magát a tettet a sekrestyés asszony követi el – ebben a közösségben szinte mindenki részesévé lesz a bűnnek az elhallgatás cinkossága révén. A II. felvonás végére mintha a titok sírkamrájává válna az egész falu, és talán – a már eddig felgyülemlett bűnök következtében – ez az élet már nem élhető így tovább, szükség van egy ártatlan áldozatra, amely alapjaiban rengeti meg a darabban ábrázolt társadalom világrendjét.

Ugyanakkor mégsem ítélhetem el egyik szereplőt sem egyértelműen. Már csak azért sem, hogy én se ítéltessek, mivel különös, de talán szintén törvényszerű módon a darab megrendezése előtt és alatt az én személyes életem is hasonlóan embertpróbáló fordulatokat hozott, amelyekre talán éppen az előadás megrendezésén keresztül, a szerepek rendkívül érzékeny megformálóival, illetve munkatársaimmal közös alkotófolyamat révén találok válaszokat, értelmezési lehetőségeket. És talán éppen ez a művészet lényege: az alkotó személyiség tulajdon történetét igyekszik a mítosz szintjére emelni, hogy mindazt, ami a profán valóságban megoldhatatlannak tűnik, egy magasabb, ideálisabb valóságban élje át újra, de ott már ne elszenvedője, hanem teremtője legyen a történetnek.